Meseszerű lenne, ha mondjuk tizenöt–tizenhat évesen idén látogathatnék ki először a Vörösmarty térre, az ünnepi könyvhétre. Remélhetőleg ismerném a könyvhét-alapító Supka Géza nevét, előre-hátra lapozgatva böngészném a prospektust, álmélkodva méricskélném, kinek az asztalánál leghosszabb a dedikációt kérők sora…

De mégsem. Hiába kecsegtet egy pillanatra a megfiatalító időutazás, sajnálnám elveszíteni régi könyvheteim emlékeit. A mostani a 87. ünnepi könyvhét. Már több mint ötvenről nem hiányoztam. Gimnazista koromtól ketyegett bennem a külön könyvhét-időszámítás. 1964 táján április közepétől lehetett különféle kisebb kulturális eseményeken, alkalmi szellemi játékokon vetélkedni az akkor igen népszerű, tíz forintot érő nyeremény könyvsorsjegyekért. Össze is jött első farmerem farzsebében annyi, hogy a május 23-án kezdődő könyvünnep mintegy hatvan újdonsága közül a hetedik legdrágábbat megvásárolhattam, s tanulmányi versenyen hamarosan hasznát is vettem (Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója. József Attila pályakezdése. 85 Ft). 1965-ben nem álltam jól, csak (kissé sznob módon) az Elvek és utak című esszégyűjteményt szemeltem ki (25 Ft), mely egy könyvsorozat névadója lett a Magvetőnél. Ha ebbe a sorozatba egyszer én bekerülhetnék! (Sikerült, 1983-ban, egy drámatanulmány-kötettel. Nem hittem volna.) 1969-ben – ez már egyetemista könyvhetem volt – tettem szert az első dedikált kincsre (Konrád György: A látogató. 15 Ft. A példányt azóta újra aláíratom a szerzővel, ha valahová közös munka szólít). 1972 márciusában írtam először a Kritika című folyóiratba. Gondoltam, illendő és hasznos beszereznem a főszerkesztő, Pándi Pál vaskos könyvheti opusát: Kritikus ponton (54 Ft). Hátha egyszer szignálja is. Nem tette soha (nekem nem volt tanárom vagy mentorom a bölcsészkaron, a laphoz sem ő hívott). Találkozásainkkor, két évtizeden át magázva üdvözölt, tenyere élével keresztet vetve rám. Egykori piarista diák – elveszett ember! „Ha hoz egy üveg tisztességes örmény konyakot, megisszuk a pertut” – morrantotta néha barátságosan az ELTE BTK folyosóján. Nem vittem, véglegesen megmaradt a „Jónapot kívánok, Tanár úr!” – „Jónapot”.

Nem untatom tovább az Olvasót a múlt leltárával, nem ingerlem a régi idők mai szemmel alacsonynak tűnő könyváraival. Viszont az 1987-es könyvhetet nem hagyhatom említetlenül. Az első alkalom, hogy az ünnepi listán találkozhattam a nevemmel, Reményi József Tamás neve mellett. Banga Ferenc illusztrálta harmadik irodalmi paródiakötetünket, a Babérköszörűt. (Jó)madarakként rajzolt rá minket a könyvre. A legkevésbé sem idealizáló ábra eredetije (az egyik változat) bekeretezve, könyvespolcom oldaláról hökkenti meg vendégeimet. 17000 példányban nyomtatták ki szatirikus művünket. „Fiúk, nincs ez egy kissé eltúlozva?” – kérdezte barátom apja. Elég szépen (el)fogyott. Legutóbbi tíz könyvem (a fele könyvheti) – esszék, tanulmányok, kritikák, 2005 után – együttesen sem közelítette meg e példányszámot. Azzal a 2003-as kötettel együtt sem – legnagyobb meglepetésemre lapozok rá most a fényképre Köves József és Murányi Gábor Könyvhetek krónikája (2004) című összefoglalásában –, melybe a fotó tanúsága szerint éppen bejegyzem a nevemet, míg mellettem Jankovics Marcell barátom dedikál.

Valamennyi birtokomban levő dedikált könyv (közel ezerhatszáz darab) kézjegyes oldaláról fénymásolatot készítettem, betűrendes katalógust vezetek: ha örököseim majd kilóra akarnák eladni az antikváriusnak könyvtáram feleslegessé váló részét, legalább ezeknek az unikumoknak szánjanak külön sorsot. A legtöbb aláírt kötet természetesen a könyvhetekkor áramlik tulajdonunkba, vétel vagy ajándékozás útján. Jól tudják ezt autogramvadász barátaim, a könyvhét örökmozgói; Vörösmarty téri fáradhatatlan cirkálásukat mindig elismeréssel figyelem. Akivel viszont nekem sosem sikerült az ünnepi júniusi napokban könyvét dedikáltatnom, az minden könyvhetek számomra legikonikusabb személyisége: Határ Győző. Szívélyesen fogadott hajdan (mint oly sok más magyar literátort) wimbledoni házában, rengeteg név szerint ajánlott verséből kettőt-hármat örömömre nekem címzett, megtisztelt kritikusi soraival – de a könyvhéten elhessegetett. „Majd… majd máskor – valami ilyesmit mondott –, most szívd inkább ezt a finom könyvheti levegőt”. Holott nem volt a könyvek érzelgőse. „…minden könyvem rongy vakablak / tévely szemfedője / Ha ki nyitja vagyok annak / megköhögtetője” – írta illúziótlanul egy kései versében.

Amikor a Burger Barna fotóportréit tartalmazó, a 85. ünnepi könyvhétre kiadott 85 kortárs magyar író című „dobozkönyv” szöveges részét állítottam össze 2014-ben, a bibliográfiákban nyomatékos kiemelést kaptak jelességeink könyvheti könyvei. Várady Szabolcstól nem találtam ilyen időzített kötetet. Igaz, ő fél évszázados pályával a háta mögött, Kossuth-díjasként is roppant kevés könyvet tett közzé. De azért emlékezetem könyvhetei mellé oda helyezek egy elképzelt jövőbeni könyvhetet is, amikor nem hiába keresünk Várady-újdonságot. Mondjuk – meseszerű lenne… – 2018-ban, amikor ő betölti a hetvenötöt, az ünnepi könyvhét pedig a 89-es sorszámmal elérkezik saját kilencvenedik születésnapjának küszöbére.

Tarján Tamás

Határ Győző fotóját Burger Barna készítette, megjelent a 85 kortárs magyar író c. dobozkönyvben