Író–olvasó találkozók színe és fonákja (5.)

A nagyalföldi utazásra, a könyvbemutatóra, amely utóbb egyetlen közös munkánknak bizonyult, igyekeztem alaposan felkészülni a kedves, de extravagáns személyiségnek ismert költő, író pályatársai által adott jellemrajzaiból is. Főleg Bertha Bulcsu interjúja volt segítségemre, amely épp az utazásmotívummal kezdődik: „…az lesz a legjobb, ha az elutazásaira figyelünk. Jól, tehetségesen tud elutazni… Nem köszön, nem búcsúzik, talán fel sem száll semmire, mégis, egyszer csak úton van… De nem az utazáson van a hangsúly, hanem az »elutazáson«. Hiszen Gyurkovics utazásai nem vezetnek várostól városig, háztól házig. Benyit ugyan, benéz, szavakat lökdös maga előtt, de a lényeg az »el« marad, a távolság megteremtése…”

Ugyanitt tájékozódtam arról is, milyen az, ha Gyurkovics vezet be egy irodalmi estet, történetesen barátja, Szakonyi Károly estjét a hajdani Egyetemi Színpadon. „Gyurkovics kivitte magával a Háború és békét, és húszperces felolvasást tartott Andrej hercegről. A közönség teljesen megzavarodott. Gyurkovics egy kicsit szláv. Nem lehet vele elmenni Kievbe, Leningrádba, Varsóba, mert ámuldozásával akadályozza az utcai forgalmat”.

El lehet-e menni Gyurkoviccsal Kecskemétre, pláne, hogy a gépkocsit ő vezeti? Bertha Bulcsunak esküvői tanúja volt, az esküvőről mindössze húsz percet késett. A mi megbeszélt találkozásunkról egy minutát sem. Különleges öltözékben ült a volánnál, el is büszkélkedett vele: a pompás szőrmellényt aznap fizette ki a szűcsnél. Úgy festett, mint egy középkorú, virgonc, szakállas performer, mellette jómagam menthetetlenül vénnek hatottam – hiába voltam tizennyolc évvel fiatalabb – még farmerban, pulóverben is, arról nem beszélve, hogy a költő sokat tépdesett szakállával nem csak az én arcszőrzetem, de másé sem nagyon állta a versenyt.

Nagyszerű hangulatban autóztunk, hiszen pillanatok alatt kiderítettük: mindketten piarista diákok voltunk, közös tanárainkról is mondhattunk hálás vagy kevésbé hízelgő szavakat. Gondot csupán az jelentett, hogy a Budapesttől Kecskemétig futó úton Gyurkovics szóviccei, anekdotái. csipkelődései minden energiát kilúgoztak belőlem. Annyit kacagtam egyvégtében, hogy az már szinte fájt. Még szerencse, hogy a tisztesség kedvéért rövid időre beugrottunk a kecskeméti piarista gimnáziumba, ahonnan megkomolyodva léptünk ki.

Az író–olvasó találkozó helyszínét már nem tudom pontosan felidézni, a meghitt miliőt annál inkább. Negyven-ötven érdeklődő gondoskodott a kellemes légkörről, a vendég arról, hogy pillanatnyi üresjárat se legyen. Híresen jó előadó volt, nem véletlen, hogy később színészként szerepet vállalt az egyik tragikomédiájában. Szavaival mintha egy hatalmas kaleidoszkópot forgatott volna a közönség előtt. A tarka információ-törmelékeket a legkülönbözőbb helyekről szedte, bízott abban, hogy a mozaikdarabok egységes képpé állnak össze az érdeklődők számára. Beszélt pszichológusi megfigyeléseinek verseire gyakorolt hatásáról. Beszélt emberszeretetéről, s hogy mennyire elege van embertársaiból. Idézte az Újszövetségből Krisztus szavait, majd kedvenc francia költőinek bizarr passzusait egy antológiából. Az „És most önöké a szó, kedves vendégek, tessék, lehet kérdezni!” fordulatot nem a mintegy kilencven percnyi Gyurkovics-prezentáció végére tartogatta: minden negyedórában át-átadtuk a szólás, kérdezés jogát a versbarátoknak.

Tízfelé figyelt, sosem kellett úgy éreznünk, hogy leginkább önmagára. Kommentálta az utcazajokat, ha ivott egy pohár vizet, körbe akarta járatni a kancsót a „szomjúhozók” között, ecsetelte a könyvtárosi munka missziós jellegét, váratlanul megkérdezte tőlem: lírája tantárgy-e a bölcsészkaron? (Tantárgy éppen nem volt, de kezemre játszott, hogy akkoriban egy szakdolgozat és egy szemináriumi dolgozat is íródott verseiről – ennek természetesen nagyon örült, s kérte, a „disszertánsokat” mielőbb küldjem el hozzá konzultációra.) Kedves emlékem marad, hogy amikor szinte csak utalásszerűen beszőttem egyik okfejtésébe Állomás című nyolcsorosának kezdését – „Lekapcsolódsz, mint egy vagon…” –, egy „stop!”-pal leállított, s mert tudta (már a kocsiban említettem neki), hogy ez a kedvencem tőle s tudom kívülről, arra kért, ketten együtt, felváltva, soronként rakjuk össze a verset, mintha párbeszédet folytatnánk. Mivel Gyurkovics nem lehet itt – 2008 novemberében végleg elutazott… –, a poéta önmegszólító monológjaként idézem a költeményt: „Lekapcsolódsz, mint egy vagon / a tehetetlen kocsisorból, / továbbütődsz a vasakon, / a vasutas már rád se gondol, / pedig tele vagy még teherrel, / melletted jár a gyorsvonat, / ki se raknak, aztán egy reggel / megmérik tiszta súlyodat”. (E versről mondta egy irodalmár barátom: pusztán ezért megillette az 1994-ben kapott Kossuth-díj a szerzőt.)

Gyurkovics indokoltan volt boldog, elégedett a rendezvény végeztével. Mindenki jól szerepelt: egy kis Gyurkovics-könyvkiállítást rögtönző házigazdáink, az aktív közönség, talán még a kérdező irodalmár, e sorok írója is; és leginkább persze a költő vendég. Elbúcsúzván a könyvtárosoktól és a könyvtártól, meglepően lassan gurultunk a kecskeméti utcákon, sőt, lehúzódtunk egy parkolóhelyre. – Tudod, miért álltunk meg? – Nem tudom. – Ez Katona József és Kodály Zoltán városa, és ma este egy szót sem ejtettünk Katonáról és Kodályról. Tartsunk bűnbánatot.

Hallgattunk egy percig – majd Gyurkovics „a lovak közé csapott”.

A hazaúton kevesebbet, tűnődőbben társalogtunk. Komoly pillantásunkat az éjszakába fúrva. Ekkor figyelhettem meg, hogy útitársam szinte zenei ritmusban szabályozza hosszabb-rövidebb mondatait, a látszólag flegma poénrögtönzések mögött ügyel a hangsúlyokra: tempósan együtt lélegzik azzal, amit mond és ahogy mondja. Moszkva felé című versének egy részlete dobolt tudatomban. Ugyancsak utazásvers, „országnyi” író–olvasó találkozó(k)ra vonatozott a két íróbarát, s a monoton zakatolás ezt az ismétlésekkel muzsikáló szöveg-mozgóképet hívta elő Gyurkovics Tiborból: „…nyírfa, nyírfa, platina ég, / platina fog, platina haj, / tea-barna, hosszú tél, / sár, rét, fekete föld, / mély az út, öreg kerék, / cár, a cár, a cárevics, / ház a házon, mennyi ablak, / nyírfa, nyírfa, áll az ég…”

Tarján Tamás