Író–olvasó találkozók színe és fonákja (7.)

Kerestem a társaságát, mert ritka találkozásainkkor lenyűgözött kópéssága, fáradhatatlansága, műveltsége, ötletessége, még olykori indulatossága is. Legtöbbször mégis elkerültük egymást, vagy hűlt helyét leltem csupán. Leginkább a futballpályán, a Rudas Fürdő előtti térségen, ahová az írók valamelyik futballalakulatába ő hívott meg „friss erőnek”, méltányolva, hogy képes vagyok bal lábbal is egyeneset rúgni. Amikor neki szántam a labdát, vagy másfelé csatangolt a füvön, vagy eltévesztettem az irányzékot. Sok babér nem termett csapatunk számára. Ám a szomorú eredményeket is feledtették a levezető sörözések. Mezei András tudta a legprecízebben elemezni, hol követtünk el hibát, erőnléti és taktikai tanácsai azonban nem hullottak termékeny talajra. Karinthy egyébként nem vágott fel a focitudására, noha megkövetelte a hátvédtermetének és kemény megoldásainak kijáró respektust. Mint nemegyszer jelezte, ő valójában vízilabdázó, aki a szárazföldön játékosként kevésbé otthonos. Újramesélte, sok elemmel kiegészítve, amit a Ferencvárosi szív című novellájában meg is írt. „Sajnálatosan megszakadt sportolói pályafutása” elején, gimnazista korában középiskolai válogatott volt (később ennél jóval magasabb szintre is eljutott), s amikor az osztrák diákok ellen 10:1-re nyertek, az udvariasságból beengedett egyetlen vendéggólért a Virradat című hetilap őt hibáztatta, de „ez csak az ellenlábas Pesti Naplónál dolgozó apámnak szánt sportszerűtlen mélyütés volt…”

Szívesen mondtam volna Karinthy Ferencnek köszönetet, amiért a Komlós Aladárral készült Kortárs-beli beszélgetésében az én nevemet is leírta, illetve az ezerkilencszázhetvenes évek végén Komlós – nagy meglepetésemre – engem tartott méltónak név szerinti kiemelésre a fiatal kritikusok sorából. Az agg mesternek, akit személyesen nem ismertem, csak Karinthy közvetítésével fejezhettem volna ki valójában őt megillető köszönetemet – de ilyen csip-csup ügy sosem fért bele Karinthy Ferenc itthoni és világ körüli vágtázásába.

Egy régi nyáron Leányfalun kerestük fel a Kossuth-díjas írót. Kerestük volna, de éppen elment. Motorozni, csónakázni, úszni, beszélgetni. Felesége mondta, hogy mindjárt visszatér, ám ezt ő maga sem hitte. Fél Leányfalut végiglátogattuk, legtovább az író teniszpartnerénél, páros társánál, az egykori kiváló labdarúgónál időztünk, aki házának becsesebb bútordarabjairól nevetve mesélte el: ez Fradi-bundából származik, az Vasas-bundának köszönhető… Akihez indultunk, körutunk végére sem érkezett meg.

A Karinthy-egyfelvonásosokról ugyancsak örömest elbeszélgettem volna a szerzővel, amikor drámaírói portréját igyekeztem megrajzolni. Nem találtunk alkalmas időpontot, sürgetett a tanulmány leadásának határideje, a szöveg a remélt konzultáció nélkül ment nyomdába. Azt hiszem, később futólag olvasta, és nem nagyon hordott le érte. Ha nem ő olvasta, akkor fia, Karinthy Márton rendező barátom, ugyanis utóbb egy telefonhívással az elemzés kibővítésére buzdított, figyelmembe ajánlva atyja a korábbiaknál is sikerültebb új műveit.

Szerencsére az 1980. november 3-i rádiós beszélgetés – a Könyvpremier felvételsorozat keretében – megvalósult. Mi van a Dunában? című új kötetéről beszélgettünk közönség előtt. Színészek is közreműködtek, a közbekérdezők ezúttal ők voltak, nem a Kossuth Klub széksoraiban ülők. Író–színész találkozó. A dátumot napra pontosan magam jegyeztem be ceruzával – de egy másik Karinthy-kötetbe, mert elsőként ez került tőle, saját vásárlás révén, a könyvtáramba. Ez is „vizes” könyv: Víz fölött, víz alatt (1966). Ma is jó állapotú, pedig itthon agyonolvastuk. Összegyűjtött novellák. Nem csupán kedves olvasmányom: egykor kis híján kortárs irodalmi érettségi tételem. Karinthy csak a hónapot jelölte dedikációjában, a napot nem. Zöld golyóstollal, igencsak kapkodva, de azért olvashatóan írta a belső címlapra: „…jó barátsággal a Kossuth klubi este emlékére”. Autogramot is ezzel a zöld tollal adott többeknek. Egy mindentudó irodalmár rákérdezett: azért ír zölddel – tiszteletből –, mert Kosztolányi zöld töltőtollal vetette papírra betűit? Ki ne tudná azt is, hogy Karinthy Frigyes a Nyugat hasábjain A zöld tinta kiapadt… címmel búcsúztatta elhunyt barátját? Karinthy Ferenc hevesen rázta a fejét, éppen ez a toll van nála – akkoriban divatos, négy színnel író golyóstoll, a zöld hegye kinyomva, a fekete, kék és piros visszavonva a csatornácskájába –, ám még ez sem az övé, nemrég kapta kölcsön valakitől. Meg kellene kérdenem Karinthy Marcit a zöld tinta-ügyről: mi az igazság?

Törzsközönség, válogatott közönség látogatta a Könyvpremier felvételeit, az utólagos visszhang szerint azonban a könyvbarátok éppen azzal voltak kissé elégedetlenek, azt kevesellték, amiből leginkább volt részük: a Karinthy Cini-féle színes történetekből szerettek volna még többet hallani. Pedig nem voltunk szűkében a „mesélésnek”. Karinthyt elismerés illette inkább, hogy megtartotta az egyensúlyt új könyve fontoskodás nélküli szakmai bemutatása, epikusi ars poeticájának kibontása – és az életművének hátországát jelentő karinthyárium között. Szükségképp ő bizonyult a főszereplőnek még nyomdaillatú kötete könyvpremierjén, de nem igyekezett folytonosan a figyelem centrumába kerülni, és rutinos rádiósként úgy alakította megszólalásait, hogy minél kevesebb utómunka legyen a szerkesztéssel. Amikor végeztünk a felvétellel, átballagtunk a közeli Múzeum kávéházba, de itt már nem forrósodott fel a hangulat, senkinek nem jutott eszébe, hogy második kör italt javasoljon.

Karinthy Ferenc hetvenegy éves korában, 1992. február 29-én hunyt el. Ilyen nap, február 29-e csak a szökőévekben van. Azaz négy esztendőből csupán egy idézi emlékezetünkbe a veszteséget, a gyászt. Minden négyéves periódusban három olyannak örülhetünk, amikor Karinthy Ferenc – él, mert legyűri az időt, kihasználja a nincs-napot, előveszi a zöld tollat. Bizonyára ír.

Tarján Tamás
Fotó: Kertész Dániel (Wikipédia)