Író–olvasó találkozók színe és fonákja (8.)

A Váci út akkor még működő nagyüzemeinek valamelyikébe szólt a meghívás. Egyszerű, dísztelen, de tágasságával imponáló, délutáni fényekben fürdő hatalmas helyiségbe kalauzoltak minket vendéglátóink. Ez még nem az író–olvasó találkozó színhelye volt, hanem nehezen meghatározható funkciójú, az átmenő forgalomtól nyüzsgő, hosszan elnyúló terem, asztalokkal, egyszerű székekkel. Funkcióját mégis kijelölte, hogy egyik szegletében szolid italmérés működött. Ahogy ott nevezték: kantin. Szigorúan csak délután négy után kínáltak szeszt, és csak akkor, ha rendezvényre került sor. Sör, könnyű bor, egy-két kommersz rövidital, üdítő képezte a választékot. Ropi, sós mogyoró. Leültünk, köszönettel elfogadtuk a számunkra megrendelt Kőbányai Világost. Nem gondoltuk, hogy az egy palackból fejenként kettő-három lesz. Több, az irodalmi délutánra magát bejelentő szocialista brigád tagjai is késtek jócskán elhúzódó munkájuk miatt, márpedig kulturális vállalásuk teljesítése érdekében feltétlenül szükséges volt, hogy a beszélgetésen való részvételüket az író vendég szignója is hitelesítse. Üldögéltünk tehát – időnkből futotta – s szinte el sem akartuk hinni: szocialista brigádok érkezésére várunk, amikor egy szocialista brigádról szóló mű bemutatása lesz a program.

Ma már ritkábban esik szó a Magyarország felfedezése sorozatban napvilágot látott Történelem alulnézetben (1973) című szociográfiáról. Megjelenése idején azonban szenzációnak számított, 1975-ben a Thália Színház a Kazimir Károly rendezte színpadi adaptációval is sietve kirukkolt. A szerzővel, László-Bencsik Sándorral csak ott, söreink mellett ismerkedtünk össze közelebbről. Csapongva kérdeztünk, feleltünk. Az író – mielőtt fizikai munkásnak szegődött, volt néptánctanár, koreográfus, művészeti vezető – szörnyülködött, hogy egyáltalán nem tudok táncolni. Ámuldoztam, hogy felmenői között ő is számon tart örmény ágat, vagy legalábbis igen erős az örmény kötődése. Igyekeztünk ketten együtt összeállítani egy örmény nyelvű mondatot. Beszámolt arról, hogy hetente olykor több meghívásnak tesz eleget, boldogan megy mindenhová, ahová invitálják – mint mondta, nem őt: a könyvét. Eljutott a fülébe, hogy – ekkor már a hetvenes évek vége felé jártunk – két korábbi tanácskozáson is kiemeltem munkája erényeit, helyenkénti szépírói fűtöttségét; sajnálkozott, hogy mindez csupán élőszóban történt.

Roppant keserűen rótta fel viszont a színházi változatról írott bírálatom szerinte túl szigorú kifogásait. Végigvettük, emlékezetből, mit írtam én, és mit írt bele – persze csak pár passzust – a szerkesztő. (A közlő folyóiratban egyébként nem volt gyakorlat beavatkozni a cikkekbe. Ebben az esetben megtörtént. A kritikát a lap oly fontosnak – „munkás témának” – találta, hogy nem a kritikarovatban, hanem előrébb, a nagyobb publikációk törzsanyagában jelölte ki a helyét. Végül azért jutottunk úgy-ahogy egyezségre László-Bencsikkel a Kazimir-rendezést mérlegelve, mert mindketten Rátonyi Róbert alakításában leltük meg az előadás kulcsát. Rátonyi mint részeges, fél-értelmiségiből lecsúszott, kiöregedő, elmagányosodó munkás, a darabbeli Török Vili?! Igen, az Operettből nem is oly rég a Tháliába átszerződött Rátonyi elsőrangúan oldotta meg a feladatot. Amikor idősebb korában a könnyű műfaj monográfusaként, szakírójaként tevékenykedett – és filmszínészként is pályája csúcsára érkezett –, részint erre a kritikámra emlékezve tisztelt meg vallomásos levelével, amelyben magányos és szorongó egyéniségként festette le magát.)

Nagyjából akkor kezdődött az író–olvasó találkozó, amikor be kellett volna fejeződnie. Átsétáltunk a szomszéd terembe, fészkelődtünk, a nagy dohányos Sándor azonnal ismét rágyújtott. Gondolom, nem lett volna szabad, de senki sem tiltotta. Az érdeklődők egy része követte példáját. Nikotintól pácolva beszélgettünk a könyvben Asztalos-, a valóságban Szegvári-brigádnak nevezett alakulatról, amelyet az 1966 után egy ideig exportcsomagolóként dolgozó író kétkezi mindennapjaiban ismert meg. Szépítés lenne utólag azt állítani, hogy az érdeklődők – lehettek ötvenen – nagyobb hányada olvasta a könyvet; viszont meglepően sokan hallottak róla a bőséges és általában elragadtatott irodalmi, hírlapi és média-kommunikációnak, a színházi premier vegyes visszhangjának köszönhetően. Hitelesen fel tudták eleveníteni egyes részleteit, bekapcsolódtak a körvonalazódó eseménysorok valóságába és tanulságaiba. László-Bencsik a maga tárgyilagos, nem hangos, szűrt beszédével mindig akkor vált le mondandójáról, amikor egy jelentkező kezet magasba lendülni látott, vagy valaki közbeszólással foglalt állást. „Brigádgyűlééés”! – állapította meg egy középkorú férfi a találkozó „műfaját”. (Úgy emlékszem, csak férfiak gyűltek össze a teremben.)

Az estébe hajló délután még fél nyolc tájt is tartott, folyton akadtak új érkezők és kifáradt elszivárgók, a kantinos – a korsókból, poharakból ítélve – szép forgalmat bonyolított le. A beszélgetés rátalált egyszeri, megismételhetetlen kereteire. A rendezők, a gyár „kultúrosai” sem emeltek szót e szokatlan zajlás ellen, csak arra ügyeltek, hogy ne hozakodjon elő valamennyi brigád szószólója saját legégetőbb ügyeikkel és legkellemesebb vagy legkellemetlenebb tapasztalataival. Az író is azon serénykedett, hogy – író–olvasó találkozón – a kultúráé, kulturálódásé, a könyv megírásának körülményeié legyen a fő szólam. Áldottam a sorsot, hogy egy régi, egynyári diákmunka révén számomra sem volt idegen a („tiszteletbeli”) brigádtagság. Irodalmári tudálékoskodással végképp nem sokra mentem volna, igyekeztem én is „élményből” közelíteni a műhöz, annak legemlékezetesebb fejezeteihez (mint amilyen a „hajnali ország” képe például).

Végére érve a visszaemlékezésnek, végére e sorozatnak is, némi szomorúsággal kell megállapítanom, hogy részben a véletlenek folytán szinte csupa olyan alkalmat ragadtam ki három-négy évtizeddel ezelőtti „ifjú népművelő” koromból, amelyik folytatás nélkülinek bizonyult. László-Bencsikkel sem találkoztam többé (az 1999-ben bekövetkezett halála előtti időszakban már keveset írt, neve ritkábban bukkant fel a szociográfiai kánonban). Holott nem csupán eltávozottakról: élőkről és virulókról is mesélhetnék. Olyan írókról, akikkel öt, hét vagy még több könyvbemutatón, közönségtalálkozón összehozott a jó sors.

Majd legközelebb.

Tarján Tamás