Író–olvasó találkozók színe és fonákja (6.)

Jelen sorozat előző, Gyurkovics Tiborról szóló darabjában Bertha Bulcsu még csupán mint interjúkészítő (az ezerkilencszázhetvenes évek legemlékezetesebb, ma is forrásként használható és olvasmányként élvezhető irodalmi interjúinak mestere) szerepelt – ebben a fejezetben ő látogat el meghívóihoz. Méghozzá Budafok egyik nagy szeszipari vállalatának klubjába, 1981 februárjában, oldalán velem; ahogy mondja: a „kikiáltóval”.

„Tartsam meg művészetemet?!” – kérdezett rá az általam tolmácsolt felkérésre a háromszoros József Attila-díjas író, mivel ő jól ismerte a Simonffy András egyik kis szatírájából származó inkriminált kérdő mondatot. Rögtön hozzátette azonban: neki sokkal jobb a véleménye az irodalom-népszerűsítés e formájáról, és főleg azokon a helyszíneken, ahová vissza-visszatérő meghívottként látogat el, valóságos klubok alakultak ki, melyekben a tagoknak – akárcsak neki – szívügye a Balaton sorsa, izgatja őket az akkortájt annyit emlegetett „frizsiderszocializmus”, a kvázi jóléti magyar társadalom közeljövője, a hazai irodalom nemzedék- és hangváltása. Főleg a Dunántúlon, Pécsett és környékén, valamint a magyar tenger partjának településein voltak ilyen kedves fészkei, ahová lehetőleg nem utasított vissza invitálást.

Bökkenő csak egy akadt. Bertha gépkocsijával indultunk a tetthelyre, s ő nem győzött morogni: – Biztos kiváló borokkal kínálnak majd ezek a derék borászok, és én nem ihatom egy kortyot sem! – mert ilyen kirándulásra csak autóval vállalkozom. Tapasztalatból tudom, hogy amíg külső kerületben a házszámot eltaláljuk, az is egy fertály óra. (S igaza lett: a kora esti sötétségben sokat bolyongtunk, mire visszaértünk ahhoz a nagykapuhoz, amely előtt első odakanyarodáskor még azt hittük: rossz helyen járunk.)

Nem vagyok nagy boros, Berthát sem akartam mélyebbre süppeszteni veszteségérzésében, de a barátságos (természetesen: pince-) klubban a vendéglátók többféle palackot az asztalra állítottak, s nem sérthettem meg őket azzal, hogy érintetlenül hagyom a borfajtákhoz választott, kezem ügyébe helyezett poharakat. Beillett volna borkóstolásnak az ott töltött hetven-nyolcvan perc. Bertha tréfált velem: foglalkozzam én csak a borok minősítésével, s majd számoljak be neki, melyik a legszebb bor (mert a bor nem jó, hanem szép). Nem volt nehéz szóval tartania a mozgékony és aktív közönséget, amelynek soraiban ugyancsak jártak a poharak, tehát szegény Bertha fanyalodott egyedül szikvízre. Amúgy is kiváló, száraz humorát kényszerű „magánya” még jobban kiélezte.

Addigi pályája volt a tágabb téma, nemrég megjelent esszékötete, A fejedelem sírja felett (1980) az apropó. Beszélgetésünk úgy zajlott, mint egy sakkparti. Eleinte a megnyitás gyors lépéseivel, azután már töprengőbben, kis gondolkodási szünetekkel, a jelen levők egy-egy elemző, rákérdező megszólalásával. Az író fel is olvasott kötetéből (ami nem feltétlenül evidencia, mert tapasztalatom szerint író–olvasó találkozón nagyjából minden negyedik-ötödik szerző elzárkózik attól, hogy szemelvényt olvasson). Az igazán kellemes hangulat, termékeny légkör az est második részében vált kissé hűvösebbé. Az történt, amitől Bertha tartott – nem hallgatta el már a kocsiban sem –: „rajta ütöttek” a kesudió-üggyel.

Mai, főleg fiatalabb olvasó talán már nem sejdíti, mikor zajlott s mi volt az ún. kesudió-vita. Az Élet és Irodalom 1976. február 28-i számában megjelent írás a nálunk akkoriban még nem különösebben népszerű finomság, a kesudió árának leszállítása kapcsán (korábban hatvan forintért lehetett kapni tizenöt dekát, majd hirtelen csak harminckét forintot kértek ugyanennyiért) Bertha váratlanul messzire kalandozott. A magyar gazdaságról, a dolgozók általános helyzetéről, exportról és importról, a kvalitásos életminőség hiányairól, pótszereiről, illúzióiról értekezett. „Eredményeink alapján megbízhatóbb értékrendnek kellene lennie hazánkban, mint amilyen van – írta többek között –, és sokkal nagyobb állandóságnak. Úgy tűnik, sok a kényszerű rögtönzés, átmenetiség, ideiglenesség. […] Így persze nehéz lesz a népek sokaságában elérkezni a kétezredik évhez. Nehéz lesz, mert a világ gyötrelmes, új gondok előtt áll”. Erős társadalomkritika süvített a vitairatból. Az sem tévedett sokat, aki az ún. új gazdasági mechanizmus kisiklása miatti csalódott felhangokat ítélte dominánsnak.

„Kesudió”: az eszmefuttatás nyomán sokáig „varázsszó” vált az írásban növénytanilag is gondosan meghatározott Anacardium occidentale nevéből. Gazdaságpolitikai balfogás, munkaszervezési anomália, uborkafára felkapaszkodottak gőgje, saját társadalmi mulasztásaink folytán kétséges jövő: elég volt cinkos, keserű összehunyorítással annyit mondani – kesudió, s az emberek értették egymást. A gondolatsort közlő hetilap hasábjain hosszan elhúzódó, a mából visszanézve itt-ott manipulált vita folyt az író állításairól, következtetéseiről. Bár a Kesudió nem egészen illett a műfaj hagyományaiba (talán inkább „szociográfiai esszéként,”, röpiratként hatott), hamar rámintázódott a magyar szociográfia térképére, s jóllehet szakszó sem volt, csupán egy termény, csemege neve, valamiféle másodlagos terminusként, jelölőként nagyjából a rendszerváltozásig ott is maradt. Bár lassan kikopott, elfelejtődött, a kesudió-vita dokumentumai, kései utózöngéi máig elérhetők a világhálón.

Bertha Bulcsu viszont unta már egy kissé, hogy ha új művel jelentkezik, ha éppen A fejedelem sírja felett lenne a tárgy, a kesudió-ügy szökken elő a pallérozott olvasók hozzászólásaiban is. A lehető legudvariasabban igyekezett elhárítani magától a kesudiózást. Sikertelenül – mert aki csak szót kért, máris mondta a maga kesudióját.

Sajnos ezt az estet követően szinte egyáltalán nem találkoztam Berthával. 1997-ben bekövetkezett korai halála után, azaz inkább a kétezres évek elejétől szelleme mégis mindig jelen volt egyetemi szobánkban, mivel a Bertha Bulcsu-emlékdíj ügyeit nem csekély részben szobatárs kollégám, Vasy Géza irodalomtörténész intézte, s a pályaművek, hivatalos iratok külön paksamétában magasodtak íróasztalán.

A budafoki író–olvasó találkozó emlékét egy futó dedikáció őrzi számomra (az író egészen különleges, alig horpasztott, D-szerű B betűket írt; mintha egy Húsvét-szigeti kőszobrot rajzolt volna profilból), Bertha Bulcsu pedig azzal az örömmel kormányozhatta hazafelé gépkocsiját, hogy a három legszebb bor egy-egy palackját ajándékkosárban nyújtották át neki, köszönetképpen.

Tarján Tamás
Fotó: Wikipédia