„Ugyanolyan, csak egészen más”– beszélgetés Kartali Zsuzsával
Illényi Mária - 2016.09.08.
Alapvetően fontos témát jár körül ez a könyv; a mássághoz való viszonyulást, illetve annak egyéni és társadalmi színtéren zajló küzdelmeit.
Mikor érezte először, hogy készen áll papírra vetni és szembe nézni Zsombi „történetével” és elsősorban a saját érzéseivel, kételyeivel?
Az anyaságot akkora csodának tartom, hogy már akkor írni akartam erről, amikor a gyerekvállalást még csak tervezgettem. Mindenképpen különleges téma, de azt azért nem sejtettem, hogy milyen szempontból lesz az… Aztán amikor belekerültünk a sűrűjébe, persze tizenöt évig nem volt se időm, se energiám az írásra. Az agyam egy kis rekeszében végig ott volt a szándék, és a mindenkori határidőnaplómba, falinaptáramba az orvosi vizsgálatok, fejlesztési időpontok, családi programok közé bekerültek az aktuális „zsombiságok”. Részben a majdani könyvhöz, részben vigaszként. A sötétebb napokon jó volt ezekre a szikrákra visszagondolni. Amikor vidékre költöztünk, és Zsombi középiskolás lett, az első fél év izgalmai után úgy éreztem, most van itt az idő, hogy az eddigieket összegezzem. A magam számára „emésztési” céllal, második lépésként pedig – talán – az olvasók számára is. Jó dolog tudni, hogy nem vagyunk egyedül, és látni, mit csinálnak mások ugyanúgy, és mit másként, mint ahogyan mi tennénk.
Az előszóban említi, hogy folyamatosan próbált kibújni a bőréből, mintha valaki másról beszélne. Mennyire volt küzdelmes beleengednie magát a szövegbe?
Eleinte egyes szám harmadik személyben írtam, de ez valahogy korlátot vont közém és a téma közé, csak még nem tudtam, mitől van kényelmetlen érzésem. Megmutattam a szövegkezdeményeket páromnak, Révai Gábornak, és ő azt javasolta, személyesebben írjak, és ez segíteni fog. Így is történt. Könnyebben jöttek elő az emlékek. Igaz, néha nagyobb fájdalmat is okoztak (ettől való félelmemben lett először „másvalaki” az elbeszélő), de a helyzetek belső feldolgozása, azt hiszem, eredményesebb lett. Most úgy gondolom, így volt érdemes megírni. Gábor később is sokat biztatott, tanácsokkal segített, és Nyáry Krisztiánnak is ő küldte el a kész kéziratot.
Volt valamilyen előre elképzelt, határozott belső struktúrája annak, melyik családi emléket emeli majd be a könyvbe?
A könyvbe bekerülő témák körét egyrészt a „zsombiságok” gyűjteménye határozta meg, másrészt pedig a saját, hajdani gyermeklélektani és –fejlődéstani tanulmányaimból maradt emléknyomok: nagymozgások, finommotorika, beszéd, rajz, játék, társas kapcsolatok… Meg persze, amit megőrzött a családi legendárium.
„Azt hiszem, hogy egy Asperger-szindrómás gyermek szülője maga is autista egy kicsit.” Mit jelent ön számára az autizmus?
Az autizmus spektruma nagyon széles, és nagyon sokféle. Minden autista más. Alapjellemző mégis a társas megértés nehezítettsége, ami szerintem bizonyos helyzetekben valamilyen szinten bármelyikünkre igaz lehet. Az ezzel való megküzdési stratégiáink mások. Aki autizmussal él, attól ez folyamatos tudatosságot, rengeteg energiát igényel. Mintha folyton oda kellene figyelnünk arra, hogy levegőt vegyünk, máskülönben megfulladunk, miközben a többiek boldog spontaneitással, „csak úgy” lélegeznek, és nem értik, mi ezen a nehéz. De ez csak egyetlen példa, nem is biztos, hogy a legszemléletesebb.
A cím igen beszédes, hogyan született?
A könyv munkacíme Anyacsavar volt. Ez egy elég közkeletű szó, ráadásul túlságosan kiemelte volna az én nézőpontomat, ezért váltottam Kockafejre. „Kockából” is sok van, és a fiam is az. A két szó együtt viszont újszerű páros, mint ahogyan mi is azok vagyunk.
Kellett-e bátorság a második gyermek vállalásához? Volt-e annak kockázata, hogy a második gyermek is valamilyen mértékű autizmussal szülessen?
Amikor a kislányomat vártuk, még messze nem volt diagnózisunk. Egyszerűen csak úgy éreztem, mindenkinek előnyére válik, ha Zsombinak kistestvére lesz, és szerencsére így is történt. Komoly családi halmozódásról azóta is csak ritkán hallok, úgyhogy nem valószínű, hogy visszatartott volna bennünket a második gyermek vállalásától.
Változtatott-e a fókuszán a második gyermek születése?
Problémásabb gyerekre szerintem hajlamosabb az anya túlzottan ráfókuszálni. Persze egyénileg és családilag más, hogy kinek hol kezdődik a túlzás, és a szimbiózis mikor lesz fojtogató. A kislányom érkezése mindenképpen több levegőt vitt a család életébe. Vele könnyebb volt, és a jelenléte máig sokat old Zsombi időnkénti magányán, de azért vigyázunk arra is, hogy ne terheljünk olyasmit Esztire, ami nem az ő feladata.
Tervezi, hogy a későbbiekben folytatja Zsombi történetét?
Zsombi életének egy korszakhatárán átléptünk. Azt hiszem, a felnőtté válás és a felnőttkor, a tovább(i) tanulás és a munka, az önálló élet kérdései újra megérnek majd egy misét, mondjuk tíz-tizenöt év múlva.
Illényi Mária
Kartali Zsuzsanna: Anyacsavar és Kockafej
Athenaeum Kiadó, 280 oldal, 2990 Ft
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával