– A kiadott könyvek minőségének romlása ott kezdődött, amikor a kiadók elkezdtek korrektúrára, nyelvi szerkesztésre egyre kevesebbet költeni. Azt az intellektuális színvonalesést, melyről írt, eszerint a piac kényszerítette – volna – ki?

– Megváltozott az ember viszonya a könyvhöz. Ez a viszony ma sokkal kevésbé ünnepélyes, tiszteletteljes, távolságot tartó… mindennapi használati tárgy a szöveg, és azok az eszközök is, melyek hordozzák.

– Vagyis nem azért kezdtük volna a könyveket hétköznapibb tárgyként használni, mert a kivitelük színvonala – intellektuálisan vagy technikailag – ön szerint romlott?

– Nem feltétlenül igaz ez az összefüggés, bár a változásnak technológiai okai is vannak. Mivel új technológiát, az internetet alkalmazó vállalkozásban dolgozom, nyilván nem látom ezt negatív folyamatnak. Amikor Gutenberg ipari folyamattá tette a könyvkészítést az addigi kézi-művészi munka helyett, hasonló aggályokat fogalmazott meg az akkori szellemi élet. A másoló szerzetesek tudásából is elveszett sok minden – a szöveg mai elektronizációjával is elveszik legalább ugyanannyi. A nyomtatott sajtóban kezdtem a pályám, a szöveggel, szövegből élő utolsó olyan generáció tagja vagyok, aki még ólombetűkkel dolgozott, együtt a nyomdászokkal: végignéztem egy ötszáz éves szakma halálát. A szöveg és a tipográfia minősége a hírlapoknál sem éri el azt a régi minőséget azóta sem, amikor harminc-negyven ember csinálta meg azt, amit ma egy ember egy számítógéppel. A harminc ember közül mindenki átlátta a teljes folyamatot, és fontosabb: befolyásolni is képesek voltak mindannyian. A mettőrök a nyomdában ugyanannyira tudtak magyarul, mint a korrektorok, az olvasószerkesztő pedig ugyanúgy értett a tipográfiához, mint a nyomdászok. Ez elveszett, „cserébe” ma az interneten egy perc alatt elérhető olyan mennyiségű ismeret, amelyről könyvtárosok, levéltárosok, akár tudósok nemzedékei csak álmodhattak.

– Itt ellentmondást látok: egyrészt határozottan állítja, hogy ez a változás nem baj, másrészt, önnön szavát idézem, “kiborul”, ha meglátja egy mai könyvesbolt kínálatát.

– Van ellentmondás, és nem is biztos, hogy föl tudom oldani. Szabadon kezelhető minden szöveg, és iszonyú mennyiségű könyv vesz körül. Úgy vélem, hogy ez a fölgyorsulása, földúsulása a könyvpiacnak, hogy óriási mennyiségben születnek szövegek és könyvek, alapvetően jó. Nem tértem ki rá a cikkemben, de legfontosabbnak a non-fiction típusú könyvek elterjedését tartom. Sajnos épp ebből viszonylag keveset látok magyar nyelven is megjelenni, bár egy-két kiadó – a Typotex, a Hvg. „ráállt” ezekre. Viszont a jelenségen valóban fölbosszantom magam, hogy óriási mennyiségű, általam fölöslegesnek, néha kifejezetten kártékonynak tartott szövegek is nyomdafestéket látnak.

– Ez hasonló “leszállási” folyamat, amit a kereskedelmi televíziózásban is látunk? A piac ki kívánja szolgálni olyan társadalmi rétegek, szubkultúrák tagjait is – mert fizetőképesek, vagy jó reklámalanyok –, akik eddig nem olvastak?

– Ez is feloldhatatlan: egyrészt a virágozzék minden virág elvét valljuk, mindenki találja meg a saját intellektuális igényeihez illő olvasnivalóját, s nem feltétlenül az a megfejtés, hogy valami rettenetes dekadencia, ahogy mondta, alászállás zajlik, hanem olyan rétegek is bekapcsolódtak a szövegfogyasztásba, amelyek korábban nem. Ráadásul ez nem okvetlen jelenti a kiadványok színvonalának romlását. Ismert tény, hogy a könnyűzene, vagy a könnyen fogyasztható kommercializált álklasszikus zenék piaci özöne óta nem kevesebb, hanem több valódi klasszikus lemezt adtak el a piacon – tegyük hozzá, emellett ennek összaránya a teljes zenefogyasztáson belül sokkal kisebb lett. Amin – visszatérve a szövegekhez – mégis fel tudok igazán bosszankodni, azt nem tudom udvariasabb szóval leírni, mint a manifeszt hülyeség. Egy kis területet említek, a gasztronómiát, mert érdekel, a Magyar Gasztronómiai Társaság tagja vagyok – az e területen megjelenő információk kilencven százaléka kártékony butaság.

– A kártékony azért súlyos minősítés – azt érti kártékony szöveg alatt, ami hamis, félrevezető információt közöl?

– Teljes tudatlanság, információhiány… olyan információt terjeszt a kiadvány, ami nem igaz, vagy olyan interpretációt, ami nem helytálló. Aztán létezik egy másik kártékonyság – bár lehet, hogy ebben én vagyok túlságosan szigorú. Aki egy bizonyos színvonalú irodalmon nőtt fel, annak dühítő, ha hivatásos könyvkiadó által gondozott kiadványban olyan mondatokat olvas, amelyek egyszerűen nyelvtudásbeli hiányosságokat mutatnak. Ha a tízéves gyerekem iskolai fogalmazásban ilyen mondatot írna le – szerencsére nem ír –, rászólnék, hogy jobban figyelj, fiam.

– Egy mai, elég erőteljes nyelvészeti irányzat szerint viszont mindent szabad, amit a nyelv használói végső soron megértenek…

– Persze, mindent szabad, csak nem irodalomként kellene árulni. Előállíthat mindenki olyan szövegeket, amilyeneket akar, csak ne írja elé, hogy regény, mondjuk.

– De ha a technológiaváltás, amiről a beszélgetés elején szó volt, elég sikeres, akkor előbb-utóbb az interneten uralkodó „kommentnyelv” lehet az irodalom nyelve is…

– Az interneten, éppen mert óriási mennyiségű szöveg keletkezik ott, értelemszerűen óriási a „kreatív nyelvhasználók” száma is, tehát nagyon jó evolúciós közeg. Felgyorsította a nyelvi változásokat, az elmúlt években ezt elég közelről látom. Ide viszont nem tennék semmilyen előjelet, se pozitívat, se negatívat.

– Összegezve: egyfelől van az a szövegminőség, amelyen irodalomként számon kérünk bizonyos esztétikai, intellektuális szabályosságot, fegyelmet, másfelől a kreatív nyelvfejlődéssel születik egy nyelvi közeg, amiről azt mondhatjuk, elég, hogy értem, de mindig lesz egy vékony választóvonal eközött és az irodalmi szöveg között.

– Itt valóban húzható egy vonal, ami fölött irodalomnak, vagy művészetnek minősítünk egy szöveget. Az is érdekes, hogy ez a vonal hogyan mozog, mozgott az elmúlt években. De az is közhely már, hogy az irodalom egészének – e vonal fölött és alatt – jelentősége egészében csökken. Nyilván ennek a fő oka, hogy az irodalomban folyt olyasmikről szó, amikről más fórumon nem nagyon lehetett beszélni. Ez sem feltétlenül rossz dolog. A könyvpiac emellett nő továbbra is, nem igaz, hogy a kiadás kudarctörténet lenne a rendszerváltás óta, még ha az irodalom egésze a jelentőségéből valamelyest veszít is, mint az imént mondtam.

– Ezt a jelentőségcsökkenést pótolja, vagy kiegyenlíti majd később valami? Magyarán az irodalom orientáló funkciója társadalmi igény maradhat?

– Nem gondolom így. Beszélhetnénk arról, hogy a műveltségszerkezetek hogyan alakultak át… egy kompakt klasszikus műveltség létezett, amit mindenkitől elvárt a társadalmi közösség, ma pedig van ezerféle.  A kiadói túlkínálat azzal is jár, hogy mondjuk fizikából – ha az érdekli –, egy átlagember olyan tájékozottságra tehet szert, amivel ötven vagy harminc éve csak a tudósok rendelkeztek. Én például fölfedeztem magamban a műkedvelő közgazdászt, evolúcióbiológiával foglalkozó könyvek megjelenését várom nagy izgalommal, pedig ifjabb koromban kizárólag szépirodalmat olvastam. Most mondjuk azt, hogy ez rossz, hogy szegényebb lenne ettől a nemzeti kultúra? Nem hinném, sőt az ellenkezője igaz.

Harangozó István

Uj Péter: Könyvégetők (Népszabadság, 2015. 06. 10.)