A véletlen úgy hozta, hogy két születésnapi („születésnapos”) verskötet került kezembe tavaly, s tekintettel arra, hogy mindkettő kiadója a Hungarovox Kiadó, úgy döntöttem, egyszerre, egy írásban mondom el a benyomásaimat, megjegyzéseimet és a véleményemet róluk. Hangsúlyozni szeretném, nem kritikát írok, ennek az írásnak a műfaja recenzió, vagyis könyvismertetés, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Gyimesi László (70) és Kaiser László (65) kötetének olvasására buzdítsam olvasóimat.

Hogy pontosan hányadik születésnapról van szó, fentebb már közhírré tettem, s mivel szokásba jött rég, hogy nemcsak a betöltött, egész évtizedeket jelző születésnapok számítanak kerek évfordulónak, hanem az n+5.-ek is, ilyenkor „illik” új kötettel jelentkezni, és 50 felett már teljesen elfogadott, sőt, indokolt, ha lehet, válogatott és új verseket (vagy egy ún. összest) tartalmazó verseskönyvvel jelentkezni.

Nos, Gyimesi esetében 27 cím jelzi a válogatást korábbi köteteiből, az új versek száma ennél jóval több, Kaiser esetében az arány fordított: az 1975 és 2016 között írott versek száma lényegesen több, mint az újaké. Ki-ki vonjon le ebből olyan következtetést, amilyet tud. Én nem tudok, csupán a kétféle megoldás tényét konstatálom.

Azt nem kell hosszan ecsetelnem, közös kettejükben, hogy többféle műfajban alkotó, és az írás művelésén, az alkotáson túl másban is igen aktív emberekről van szó. S bár Gyimesit nevezik barátilag a rövid műfajok mesterének, ez a kijelentés igaz Kaiserre is, mindent egybevetve valójában ő a „szűkszavúbb”, az egy, két, három és négy versszakos, rímes versek (dalok?) költője, mindamellett, hogy rövid, rímtelen szabadversek is találhatók régebbi köteteiben, és az új versek között is.

De mivel nem összehasonlító elemzésre készülök, most már koncentráljunk az ő kötetére, amelyben a 10 új vers között (A homogén vándor) akad hat, vagy nyolc (!) versszakos mű, utóbbit akár nagy lendületűnek is nevezhetjük, s ebben a jelzőben a legcsekélyebb irónia sincs.

Az 1975 és 1996 között született versek közül (Üdvözlet vándornak) nagyjából ugyanannyit válogatott be, mint az 1996 és 2004 közöttiekből (Összes ajtómat kitárom), a 2004‒2009-es évek terméséből (Álmom a csönd), mint a Galambok és vérebek-ből, amelynek darabjai 2009 és 2012 között születtek, és csak alig többet a 2012‒2016 közötti verstermést reprezentáló Elfáradt összes angyalunk c. kötetéből. Szóban forgó kötete élére állította (a kurzívval is kiemelt) Embernek fia vagyok én című három szakaszos, rímes költeményét; azt hiszem, joggal, hiszen ebben olvashatjuk: „birtokom immár önmagam, súgom ezt – és nem kiabálom.”

A hosszas indoklást mellőzve csak annyit jegyzek meg: ez az „önmagam” a megélt tapasztalattal, a megszerzett tudással, az elvégzett munkával, a versekben részletezett érzések, érzelmek, gondolatok rögzítésével azonosítható. És én fontosnak találom, hogy ezt írja magáról Kaiser: „‒ és nem kiabálom.” Költői megszólalásba foglalt emberi gesztus az említett „üdvözlet”, a bizalom kifejezése a kötetcím Összes ajtómat kitárom, és a halkszavúság, illetve a fülsértő kivagyiság mellőzésének bizonyítéka az álom és a csönd egymás mellé rendelése, ugyancsak kötetcímben. E kötetének szerkesztője, a költő, író Novák Valentin nem véletlenül indítja így rövid, tömör és nagyon is találó írását, amely az egyik fülszöveg: „Mindenki vándor, ha akarja, ha nem.” Kaiser is a hazataláló (azaz a valahol vagy valamiben el nem vesző) vándorok hiteles szószólója. Továbbá: van, hogy morális igénnyel felmér, figyelmeztet, tiltakozik, miközben szűkebb és tágabb világa jelenik meg reális képekben. A múlt, jelen és a holnap mindig jelen van költészetében, mint ahogy jelen vannak (nagy) elődök (Balassi, Kazinczy, Ady, Márai, Szabó Lőrinc, és nem feltétlenül csak költők, hanem pl. Kőrösi Csoma) és a (sajnos már halott) nemzedéktársak (Szervác József, Nagy Gáspár), és a köztünk lévő Baranyi Ferenc, akinek versei olvasók táborát hódították meg a lírának; vérebek és angyalok, vagyis a Rossz és a Jó, ami nem csak körülvesz bennünket, de bennünk is harcot vív egymással olykor. Egy költőnek természetesen van mondandója anyanyelvéről és „gyönyörű mesterségéről”, a költészetről is. Egy fentebbi állításomat alátámasztandó idézem Nagy Gáspár (idén még csak 70 éves lenne!) emlékének ajánlott versét: „Talán mégis/ szelíden érdemes, / Krisztus sír és Gandhi/ érted is éhezik,/ hangos szó nincs,/ ostor a szögön/, Te már anyaföldben,/ mi még anyaföldön.” (Szelíden érdemes).

Nem lehet nem kiemelni Kaiser költészetének egyik nagy témáját, s ez a család, bővebben: a szerelem, a (házas)társhoz,-ról szólás vers(ek)ben, és a lányának ajánlott versek. S persze a szülők, az anya és az apa régről megidézett alakja is fölbukkan. Itt az alkalom, hogy meg is nevezzem Kaiser László számos versében névvel vagy név nélkül megszólított Helgáját, hiszen ő tervezte e kötet borítóját is. De Pereszlényi Helga nevét megtaláljuk a másik kötetben is mint borítótervezőét.

Kaiser posztmodern költőnek nevezi magát, és ezt az önjellemzést nemcsak hogy elfogadjuk, megerősíthetjük. (Mi, olvasói.) Végül leszögezni kívánom, nagyon egységes ez a versvilág. (Megengedem, vannak, akik talán több formai virtuozitást várnának el.) A hitelesen szólók csoportjába sorolom őt. Hatvanöt évesen lehet bölcsen szólni:

„Forrásvíz és titkok titka,
ami volt, az nem jön vissza.

Mégis itt van, itt van bennem:
múltak élnek szép bilincsben

Béklyós szavak, láncos képek,
velük lettem szabad végleg.” (Végleg)

Gyimesi László „ősze” persze még (remélhetően) elegendő időt ígér, valószínűsít, de a „sárkánytorok”-ról nem éppen kellemes dolgokra asszociálunk. (Pláne, ha „beugrik” a Vörösmartyn át Ovidiushoz visszavezethető metafora, a „sárkányfog-vetemény”.) Ugyanakkor gyorsan szögezzük le, a Sárkánytorkú ősz a maga sokféle versformájával, gondolatgazdagságával és érzelmi/érzéki tarkaságával, sokrétűségével, mélységével egyáltalán nem nyomasztó kötet (mint ahogy Kaiseré sem az – ez volt az utolsó összevetés.)

Gyimesinél gyakoriak az ilyesféle egyszerű, dísztelen, természetes, keresetlen verskezdetek (beintések, bevezetések): „Most éjszaka van, sőt már-már hajnal…” (Tél a hegyen), „A hegyvidéken dúl még a síszezon…” (Itt a völgyben), „Rosszkedvű vagy, és nekem se jó a kedvem…” (Rosszkedvű vagy), „A diadal oda.” (Ahogy illenék), „Az este bokra csendben ég… (Tótágast áll), „Lángol az erdő/ Alkonyodik… (Előérzet), „Sötét van már megint.” (Elveszett kút). Egy fokkal hatásosabb, úgy értem, egyből költői képpel indít, mint pl. a Gyúrd, gyötörd-ben: „Szikla villan,/ Fényes, sima csillagtöredék.” S még néhány példa: „Idáig csönd volt, /Most már a csend is néma.” (Három szösszenet), „A Vénusz ébred,/ Billegtetik friss szelek,/ Zászlósak, tiszták.” (Január), s hogy egy rövid vers egészével érzékeltessem, milyen tudatos-ihletett mesterfogásokkal építi fel nagy gyönyörűségünkre a versét, lássuk a Túl a kánikulán címűt! „Egy szikkadt rögön/ Szurokmadár kábul”, a „szurokmadár”, a zalai gyerekkorból hozott különös név erős vizuális, a cselekvését (vagy inkább állapotát?) kifejező ige a kemény, kopogó, pattanó (k, g, d, t), a pergő (r) illetve szisszenő (sz) mássalhangzókkal erős akusztikai hatást ér el, amit fokoz a harmadik és negyedik sor: „Csőrében ég az ősz/ Szárnyán fogak nyoma”. Az „Emberszabású nyár/ vitorlái feszülnek” sorokban a különös jelző ragad meg, majd hirtelen váltást hoz a következő két sor: „Hűs szél sodorja már/ A pokol leheletét.” Ez a képekkel a tudatunkig hatoló „hullámzás” folytatódik a befejező versszakban, még „megdobálva” kicsit az olvasó „lelkét”: „Túléltük ezt is” – higgadt megnyugvás-önmegnyugtatás. „Töröld meg arcod” – önmegszólítás. „A vizek visszatérnek” – lehet józan megállapítás, de talán sejtelmességével, több lehetséges értelmezésével a vers kulcsmondata. „Selyemfényt fon a Nap” – a megszemélyesítés és a hangszimbolika újabb kihasználása egész (testi-lelki) valónkat a világot éltető Nap, az Élet és az Univerzum tiszteletére felhívás hibátlan kísérlete.

Hogy lássuk, milyen változatok, különbözőségek, fesztávok vannak a kötetben, pl. a nyárra vonatkozóan, érdemes rögtön a (korábbiak közé tartozó) Idegenvezetés című vershez lapozni, vagy az újak közül az Egyszerű történethez.

Hosszan lehetne sorolni azoknak a verseknek a címét, amelyek kifejezetten humorosak, vagy éppen azokat, amelyek klasszikus formában íródtak. Vannak személyhez szóló (alkalmi) írások, és „talált versek”. Vannak koanok, van etűd, van elégia. A Gyöngysor természetesen haikuk sora, ettől nincs messze a Három szösszenet, s persze Gyimesi is ír, ha kell ironikusan-önironikusan, s nem véletlenül keserűen a költészetről, a vers születéséről, illetve a költő Közérzetéről. A Kénkő a lakodalomban furcsa, „blickfangos” címének ellentmondva a történelemről szól, hiteles-hitető szubjektivitással, a Tétova tavasz jönben sem (feltétlenül) azt kapjuk, amire a cím alapján számítunk, nagyon jól érzékelhető ez a kiválasztott két versszakból:

„Másutt verik az újarcú ezüstpénzt,
Kellhet, legalább harminc belőle.
Lázasan készül a szent, az átkos város,
Forrongnak a helytartó-tanácsok.

Olajfák közül tétova tavasz jön,
Nyomában testvéreink lopakodnak,
A félelem csillogó hab orcáikon,
Kakasszóig jó szavakat keresnek.”

Gyimesi Dylan Thomastól vett mottójú versében, amelyet Kálnoky László fordított, a Szemlesütve címűben ezt mondja: „örömöm az őszé.” Az újabb versek első darabjában olvashatjuk: „Süvít a sárkányszagú szél, /Borostás arcom perzseli;/ Ha nem vigyázok, győzhet is./ Nem adhatok esélyt neki.” (Ha nem vigyázok). Így üzen nekünk, leginkább 60 felettieknek. Érdemes figyelnünk erre is. Mint minden hiteles költői szóra.

Csokonai Attila

Kaiser László: Vándorok, vérebek, angyalok
Válogatott és új versek
Hungarovox Kiadó

Gyimesi László: Sárkánytorkú ősz
Válogatott és új versek
Hungarovox Kiadó