Viharos háromszögek – Fráter Zoltán a szerelmes Budapestről
Laik Eszter - 2015.07.10.
Különös irodalmi kalandozást ígér Fráter Zoltán legújabb kötete: a Szerelmes Budapestben az irodalomtörténész nagy klasszikusaink olykor drámai, olykor mulatságos szerelmi háromszögeit dolgozta fel fiktív levelezések, párbeszédek formájában. Életre kel mások mellett Ady–Léda–Diósi Ödön, Kosztolányi–Csáth Géza–Lányi Hedda, vagy Karinthy–Kosztolányi–Harmos Ilona hármasa is. Fráter Zoltánt a valós és képzeletbeli kalandokról faggattuk.
– Mint írja bevezetőjében, a kötet történetei nem rekonstrukciói a korabeli dokumentumoknak, hanem azokat elrugaszkodási pontként használva újrakonstruálják a legendás szerelmeket. Hogyan lép át az irodalomtörténész a képzelet világába, mik a műhelytitkai a dokumentumok alapján születő fikciónak?
– Nincsenek műhelytitkaim. A korabeli levelezésekből, naplófeljegyzésekből töredékesen ugyan, mégis kirajzolódnak a szerelmi viszonyok. Én csupán egész történetté kerekítettem a tényekből összerakható folyamatot, hogy érdekes, olvasmányos sztori legyen az életrajzi adatokból. A mesélés azonban értelmezés is, ami szintén elég önkényes. Ugyanezekből a dokumentumokból más bizonyára másféle történetet alkotott volna.
– A közelmúltban több irodalmi „szerelmeskönyv” is napvilágot látott, köztük nagy érdeklődés övezte Nyáry Krisztián köteteit. Ön minek tulajdonítja ezt a felélénkült érdeklődést a téma iránt?
– A szerelem és a körülötte dúló harc, az érzelmek váltakozása mindig is érdekelte a szélesebb olvasóközönséget. Mindannyian voltunk már hasonló helyzetekben. A mai olvasó a saját tapasztalatait fedezheti fel a századelőn élt hírességek érzelmi bonyodalmaiban, noha ők, mivel írók, költők voltak, szenvedélyesebben fogalmazták leveleiket. Maguk a történetek tartogatnak néhány meglepő fordulatot. Még izgalmasabbá válnak attól, hogy mindegyik kalandnak van valóságalapja.
– Hogyan esett a választása a kötetben felvonuló hét szerelmi történetre? Tervez-e még hasonló feldolgozást más szereplőkkel?
– Az eredeti változatot, a dokumentumjátékokat megbízásra írtam. Ady–Dénes Zsófia–Csinszka hármasa volt az első még a kilencvenes évek elején, és már csak azért is fontosnak tartottam a lehetőséget, mert akkoriban kezdett háttérbe szorulni a szépirodalom, az oktatásban pedig egyre inkább mellőzhetőnek vélték a kortörténeti vonatkozásokat. (Néhány éve szerencsére változott a helyzet, mivel a társadalmi-művészeti hátteret elnevezték szociokulturális kontextusnak.) A további feldolgozások témáját már én választottam jelentős íróink életéből, és azt hiszem, nagyjából meg is írtam, ami engem érdekelt. Egyelőre nem tervezem, hogy folytatom, bár van még egy-két különlegesség, amit talán egyszer mégis megírok majd.
– Az egyik legismertebb és egyben legkülönösebb háromszög az Ady–Léda–Diósi féle „triász”. A kötet e fejezetéből egy kifejezetten okos, megfontolt, a pénzügyei mellett házasságával is ügyesen bánó Diósi Ödön lép elő. Mondhatjuk, hogy Ady és Léda egyszerűen kihasználták szerelmi viharaikban a biztos hátországot jelentő üzletembert?
– Ezt nem mondanám, és remélem, a történet sem ezt sugallja. Diósinak kiváló üzleti érzéke volt, tudta, hogy miért és mire költi a pénzét, ha tehette, nem sajnálta a saját szórakozására sem. Nem „szerelemből” értette Adyt, hanem felismerte jelentőségét, talán teljesebben is, mint Léda. Bölcs ember volt, mert engedékenységével és anyagi nagyvonalúságával mégiscsak maga mellett tartotta Lédát. Ami keveset lehet tudni róla, annak alapján alakítottam ki az ő figuráját, legalábbis ilyennek képzeltem. Az írásban azt korrigáltam, amit az életben elrontottam, így aztán elég szerénytelenül állíthatom (mint más szereplők kapcsán is), hogy Diósi Ödön – én vagyok, ő az én jobbik énem.
– Az Ady-fejezet bevezetőjében felveti a kérdést: vajon hogyan sikerült elérnie Csinszkának, hogy a házasság elől menekülő Ady – még a lány apja akarata ellenére is – elvegye feleségül? Ugyanakkor a sokkal érettebb Dénes Zsófiával nem vállalja a házasságot, mégis barátok maradnak. Ön szerint mi lehet a magyarázat erre?
– Csinszka nagyon elszánt volt, időnként kész tények elé állította Adyt, aki a tízes években – különösen a kezdettől elutasított világháború idején, folyamatosan rettegve az ismétlődő katonai sorozástól – már főleg megnyugvásra, biztonságra vágyott. Ady érezte, hogy ez a lány a segítségére lesz, mint ahogy az utolsó két évben Csinszka valóban betegápoló volt inkább, mint szerelmes feleség. Dénes Zsófia nagyon értette és szerette Adyt, sőt annyi tapintat – és büszkeség is – volt benne, hogy nem akarta ráerőltetni magát a költőre. Ha Ady kimegy utána Párizsba, talán másképpen alakul minden. De Ady nem ment ki, Dénes Zsófia pedig tiszteletben tartotta ezt. Ugyanakkor azért tudtak megmaradni közeli barátságban, mert mindketten ismerték és elismerték a másik értékeit. Zsuka rendszeresen elmondta véleményét Ady verseiről, a költő pedig többször fordult hozzá tanácsért, szerelmi ügyekben is.
– Mosolyt fakasztó vetélkedés Kosztolányié és Csáth Gézáé, akik a szabadkai Lányi Hedda kegyeiért versengve felváltva beszélik le a lányt a másikról. Hasonló küzdelem alakul ki később Kosztolányi és Karinthy között Harmos Ilonáért – és mintha a nők ravaszul csak szították volna a versenyt. Komoly konfliktusok voltak ezek, vagy inkább csak játékos kakaskodások?
– Nem biztos, hogy ezek valójában megtörténtek. Annyi bizonyos, hogy Kosztolányi beleszeretett Lányi Heddába, ezt levelek sokasága igazolja. Csáth Géza is szabadkai volt, de korántsem biztos, hogy egyáltalán tetszett neki Hedda. Ez a változat az én képzelgésem eredménye. Amikor Kosztolányi megismerte Harmos Ilonát, Karinthy már inkább Judik Etel iránt érdeklődött. Nem esett nehezére, hogy előbb-utóbb visszalépjen barátja javára. De ahhoz, hogy olvasmányos történetet tudjak létrehozni, konfliktust kellett teremtenem a szereplők között, ezért vannak a vetélkedések, amelyeket – ha érzelmi alapot tulajdonítunk az okoknak – nagyon komolynak gondolok. Persze ez nem zárja ki, hogy maguk a szereplők is saját helyzetükre rálátva öniróniával, időnként szándékosan túljátszva ágálnak, küzdenek szerelmükért. Ha létezett (volna) ilyen, inkább kakaskodás lehetett.
– Több kalandban is előkerül a lányszöktetés motívuma. Még a Krúdynál sokkal józanabb Karinthy is megszökteti Judik Etelt Berlinbe. Valójában ki elől, mi elől kellett szökni ezeknek a szerelmeseknek?
– Krúdy a haragos anya elől próbálta megszöktetni fiatal szerelmét, olyan anya elől, aki ebben az esetben nem csak lányát féltette, hanem szerelmi vetélytárs is volt, hiszen Krúdy nem sokkal azelőtt neki írta a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes levelét, vagyis a felbőszült asszonynak kétszeres oka volt rá, hogy dühös legyen. Karinthy pedig a brutális férj elől szöktette Berlinbe a tehetséges színésznőt. Judik Etel nem mellesleg több gyermekes családanya volt már, amikor a fiatal író megismerte. Okkal tarthattak a hoppon maradt férj bosszújától.
– A korabeli kommunikáció nyelvezete meghökkentően teátrális, dagályos, túlburjánzó a mai fülnek. Különösen igaz ez az Ady–Léda-levelezésre. Mennyire volt természetes beszédmód ez akkoriban, és mennyiben az érintettek túlfűtöttségének terméke?
– Több levélváltás modorosnak tűnhet, mégis azt mondom, ez a beszédmód nem volt szokatlan akkoriban. Ne feledjük, ez a szecesszió korszaka (mégsem haszontalan a kortörténet), a bonyolult, mesterkéltnek ható, kifordított mondatszerkesztés minden mesterkéltség ellenére divatosabb, ezáltal természetesebb is volt, mint manapság. Ahogy a naplót író diák Karinthy rögzíti 1900 februárjában (több helyesírási hibával): „most a secessió századát éljük s igy mindent megforditva nyakatekerve kell előálitani máskép unalmas rémül”. Természetesen érdemes azt is figyelembe venni, hogy az átlagnál jóval intenzívebb érzelmi életet élő, a porszemek hullását hegyomlásnak megélő intellektusok leveleiről van szó.
– Hasonlóan kíváncsivá teszi a mai olvasót, hogyan viszonyult a századforduló társadalma a nem épp szokványos viszonyokhoz. Gondolok itt a huszonegy-két éves Kosztolányira és Csáthra, akik a tizennégy éves (!) Heddát ostromolják, vagy az öregedő Krúdyra, aki szintén tizenéves kislányra „hajt”, azok után, hogy az anyját (!) elcsábítja. Mintha akkoriban ezek természetesebbek lettek voltak…
– Ilyen példák ma is vannak, akkor is voltak. De nem volt „természetesebb” akkor sem, kívülről, hideg fejjel megítélve. A különbség nem a korszakok között van, hanem a lelkiállapotban, a hozzáállásban. A törvények és a józan polgári élet íratlan szabályai szerint ezek az esetek liliomtiprásnak mondhatók, miközben a szerelmes emberben nincsenek kételyek, ő csak a szerelmét szeretné beteljesíteni.
– Karinthy megnyilvánulásait olvasva az derül ki, Aranka meglehetősen zsarnokian használta ki az írót. Ráadásul gyakori félrelépésekkel tarkította a viszonyukat, amiről Karinthynak is tudomása volt. Miért lehetett az író számára mégis olyan fontos ez a kapcsolat?
– Kisebb-nagyobb kilengésekkel (a nagyobb Aranka részéről), mégis mindketten ragaszkodtak egymáshoz. Egyszerűen azért, mert nem tudtak egymás nélkül élni. Kétségtelen, hogy Aranka lobbanékony természetű volt, minden értelemben, de ha valakinek épp ilyen feleség kell? Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy Aranka nagyon szépen helytállt Karinthy betegsége idején. Az a széles körű kampány, amely előteremtette az életmentő műtét költségeit, jórészt neki köszönhető.
– A kötetben felvonuló asszonyok majdnem mindegyike ápolt művészi, írói ambíciókat. Inkább rajongó kékharisnyáknak tekinthetjük-e őket, vagy a női egyenjogúság első, tehetséges hírnökeinek az irodalomban? Egyáltalán: potenciális vetélytársak voltak-e ők férjeik szemében?
– Nem, igen, nem. Vagyis: ha némelyiknek volt is írói-költői ambíciója, mint kezdetben például Csinszkának vagy Lányi Heddának, sőt idővel meg is jelentek műveik, mint Bródy feleségének, Rosenfeld Bellának Fehér Judit néven vagy Kosztolányinénak Görög Ilonaként, és vannak, akiket ma is számon tart az irodalomtörténet, mint Erdős Renée-t meg Dénes Zsófiát, egyiket sem nevezném Bródy, Kosztolányi, Ady vetélytársának. A férjük számára biztosan nem jelentettek konkurenciát. De nem is kívántak rivalizálni szerelmeikkel, legfeljebb méltó módon bizonyítani, hogy nem csak nőként képesek társak lenni, hanem alkotóként is. Ebben a tekintetben a női egyenjogúság élő példái voltak.
– Ha a történetek mérlegét megvonjuk, úgy tűnik, harmonikus boldogságot egyik kapcsolat sem eredményezett. Ön szerint melyik szerelem állt (vagy melyek álltak) legközelebb a beteljesüléshez, a megnyugváshoz, a lelki békéhez?
– Igaz, hogy Kosztolányi és Harmos Ilona szerelme is házassággal végződött, akárcsak Bródy, Ady, Krúdy, Karinthy lángolása, s mondják, a házasság kezdete a szerelem végét jelenti, Kosztolányi és Ilona azonban még negyed századig éltek (a költő utolsó másfél évét leszámítva) viszonylag zavartalan, kiegyensúlyozott kapcsolatban. Ennek persze megvolt az ára. Ilonka visszavonult a színpadtól, és a családnak szentelte életét. Előfordulhat tehát, hogy valakinek sikerül! Az élet reménytelen, de nem komoly, mindenre van jó példa is.
Laik Eszter
Fotó: Brenner Péter
Fráter Zoltán: Szerelmes Budapest
Holnap Kiadó, 216 oldal, 2700 Ft
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával