Mi ez?

Ez egy születésnap. Kerek. Kerek? Hetvenötödik.

December 8-án Tandori Dezső hetvenöt éves.

Mária, Buzád, Buzát, Emő, Emőke, Immakuláta, Küllikki, Mátyás napja. Idén vasárnap. 1938-ban hétfői napra esett.

Hetvenöt. Ünnepi nap. Fényes. Világos. Light. Innen nézve. Felőlünk.

Onnan, felőle? Sötét nap. Napsötét. Dark. A light darkja.

Sötét kedvének vers-világosságát foglalta Elérintés című gyűjteményes-leleményes-tüneményes önélet- és önhalálrajzi könyvének pályavágtájába Tandori Dezső. Régi és új költeményeket elegyítve kommentárokkal és rajzokkal. Önszületésnapi önhorrorkönyv. Nem gyakori műfaj költői tollon, lírikusi írógépen.

Mi ez?

Tandori is ezt kérdezi, miközben a mi az? kérdése izgatja. Ha tisztázza, mi ez (az új, a születésnapi könyv), közelebb jut a válaszhoz: mi a z ? Mi (volt) az? Mi (lesz) az? Mi (az az) az?

A tandori – light név alá rendelt szövegek és képek legalább kéttucat választ ajánlanak. A light az = világos, könnyű, érthető, történetes(en) stb. jelentések közepette sem válik lájtossá. Az Arra, hogy meghalok című születésnapi (káromlás)vers – hátterében a többször megidézett Ady halálfuvallat-szakaszainak, „kis rőzse-dalainak” (Párisban járt az ősz) szövegemlékével: „Arról, hogy meghalok” – light-sorozatlövőként („pakk”) keresi a célt: „Berakom ezt a kurva nagy pakkot egy kurva nagy borítékba, / legyen egy kurva nagy pakk, light, / hogy ha a leadás napja előtt meghalnék, vagy / lenyomorodnék, tessék, itt van még összefoglaló művem, light, / hogy ott basszák meg. S ez mit jelent: mindent! / Light, Pinkie, right?! Light, light, light.

Az olvasó gondolatok-felkiáltások-kérdések-kifakadások-aforizmák golyózáporában, a „Mi ez?” kérdésréseken át lép a kötetbe. Nyílnak ismerős ajtók is, bár az első két, máig visszhangos, ún. paradigmaváltó Tandori-gyűjtemény, a Töredék Hamletnek (1968) és az Egy talált tárgy megtisztítása (1973) ide-őrzött-válogatott darabjai most egymásba nyílnak. A kilincset ma sem könnyű lenyomni: a Töredék… elhallgatás-poétikájának filozofikussága nem egyhamar felpattanó zár, a Talált tárgy… nyelv- és jelhasználatának összetettsége játékosságában is ördöglakat.

Tandori számítása szerint ötvenhárom éve tart munkássága, mert a Töredék… ugyan 1968-ban jelent meg, de TD Hamletje 1960 óta áll a verspáston. A mennyiségileg is hatalmas klasszis minőséget, sok műfajt felölelő kötet(g)armadát egységében még senki nem vette számba, Tandori-monográfia még nem íródott. Ezért különösen fontos, hogy a szerző – aki költő, író, drámaköltő, esszéista, műfordító képzőművész, performer egy személyben – meg-megvilágítja, akár csupán egy-egy súrlófénnyel érinti a nagy program tendenciát, alapeszméit, eseményeit, produktumait. Például a szakirodalom inkább elégiáit, szonettjeit, epigrammáit, félhosszú és hosszú verseit elemezte, s noha nem feledkezett meg a balladákról sem, odáig sosem merészkedett, hogy Tandori hangsúlyosabbnak vélt „elégizmusával” szemben ilyesmit állítson: „Alapérzületem a balladásság”.

A balladásság meginvitálja a versvilágba Arany Jánost, Arannyal szükségképp együtt érkezik Petőfi, Szép Ernő már – minden költő-vendégnél előkelőbb helyen – eleve ott van a körben, másokkal – magyarokkal, világirodalmiakkal, festőkkel, filozófusokkal – egyetemben. Kosztolányi, Karinthy, Rilke, Woolf, Greene, Korniss, Seurat, Hérakleitosz mint Héri, Beckett mint Becky. Miközben az Elérintés olvasója az el- hűvösét tapasztalja – a hetvenöt éves kori rezignáció néha drasztikus kitöréseit, máskor az elvégzett öt évtizedes munka jogos, mégsem örömtől hangos büszkeségét –, az érintés melege ugyancsak átjárja e nagyszabású, a szövegintarziákban is kifejeződő palávernek a láttán.

Lehet bármilyen tallózó egy életmű-áttekintő kötet, elsőül szívesen vetjük magunkat az új vagy eddig kevésbé magunkévá élt közlésekre. Tandori hatsoros strófákból álló, minden sort egy (vagy több) külön mondatként adagoló, így tehát szaggatottan gondolatfűző költeményei (Egy tő-év szakok, Én már sajnálnék, S hogy honnan indul stb.), az idei Weöres Sándor-centenárium jegyében keletkezett weöresiádák, a Proust akaratlan furfangos ötsoros szakaszainak rímképletei a Tandori-ínyenceket verskoncertre hívják, az „olvashatatlan” Tandori olvasásának beavatásra váró újoncait gomolygásukba csavarják. A keserűen lightos (tonic? to nic or not to nix, hogy egy töredék-parafrázissal a Hamletnél maradjunk) kötet pezseg a humortól. Még blődpoétikával is, mint az „akaratlan” Proust-vers „Akarattyán – Alattyán” összecsengése, vagy az egykori utazások városnév-játékos világtérképe: „húzni minden kihúzni prágai / tébés őszön a veronai linzer / koppenhágai utazásai / egy londoni londíner nem hevít fel / frankfurtert inkább pesti másai // botrányosan drágák s megmondtam én proszt / a bécsi árak honi fizetéses / kora jön el mit tudsz erről szegény Proust”.

Az élőbeszéd-közelség lefelé stilizáló fesztelensége így (és másképp) képez ellenpontot a felstilizilás retorikájának remekeivel. Nem egyvégtére való kötet (melyet jelen sorok írója csak ún. levonatban lát, tehát sem az illusztrációknak a szöveghez tapadásáról nincs képe, a tandori – light kontra Tandori – Light egyikének vagy másikának nyomdai véglegesüléséről sincs híre).

„Van-e vízóra, van-e vízperc?” – kérdezi Tandori egyik margináliájában. „Már vízmásodperc stb. nincs” – teszi hozzá. Vízóra-leolvasó (azaz vízfogyasztás-vizsgáló) koromban (1968) vízmásodpercnek neveztük a leolvasás mozzanatát (valójában öt másodperc volt egy másodperc, gyorsabban nem ment). TD napórában már kitüntette magát. „Mint egy vándor napóra, / mely nem tesz mást: mutat” – írta. Tandori régi, hű vízórása (a Lánchíd utca 23-ban is jártam egykor leolvasni) annyit mondhat a hetvenötödiken: Tandori Dezső ezúttal sem tesz mást. Mutat.

Tarján Tamás