Családi albumba is beillene a könyvborítóul szolgáló fotó: ellesett idilli pillanat a kertben időző költőről, aki most lenne százéves. Weöres Sándor neve fehérrel, a kötet szerzője, Kenyeres Zoltán pedig vörös betűkkel szerepel a fedélen.

Az irodalmár professzornak megemlítem azt az emlékkönyvet, amellyel pályatársai és barátai lepték meg 2004-ben a születésnapjára. A szerzők közt posztumusz szerepel Weöres Sándor is, Kenyeres Zolinak című versével. Igen ám, de ez a költemény a címzett ötéves korában készült. A professzor megadja a magyarázatot:

– Három veréb volt a vers eredeti címe, ám a sorok végi jókívánság már akkor is nekem szólt. A címet Weöres Sándor az Egybegyűjtött költeményeket összeállítása idején változatta meg. Óvódás koromtól ismertem őt, egyik első emlékem, amikor apám jött haza az Egyetemi Nyomdából, ahol a Diárium működött, melynek szerkesztője volt, és így szólt az anyukámhoz: vasárnap Weöres Sanyi jön hozzánk ebédelni.

– Milyennek ismerte magánemberként a rajongott költőt?

– Tüneményes ember volt, a közönség szerintem egyáltalán nem ilyen kedves, aranyos személyiségnek képzelné a nagy mítoszversek alkotóját. Utolsó idejében leginkább jóságos nagypapának hitték volna. Tévesen. Nem csak unokája sem volt, de nem is tudott bánni a gyerekekkel. Érdekes dolog ez, hiszen száz meg ezer számra írta az óvódások és kisgyerekek kedvencévé vált ritmusgyakorlatokat, amelyek eközben komoly irodalmi kísérletek voltak, zenei formák nyelvi megvalósításai. Amikor vendégségbe jöttek hozzánk Károly Amyval, és a kisfiam elébük szaladt, azonnal megkérdezte a gyerektől, hogy mit olvas. Mondtam: „Sanyikám, hiszen még csak hároméves”. Erre ő: „Jó, jó, de mit olvas?” El sem tudta képzelni, hogy egy pici gyerek nem olvas. Ugyanakkor zseni volt. Neki az nyüzsgött az agyar előterében, ami nálunk a tudatalattiban lappang. Minden versét fejből tudta. Ha tanulmányt készítettem valamelyik költeményéről, és fölolvastam neki, amennyiben valamit elrontottam az idézetben, rögtön tudta, hol a hiba. Arra is emlékezett, melyik strófát mikor írta.

– Diákoknak is ajánlja a könyvét, akik nyilván örömmel veszik, hogy Weöres Sándor gyerekkoráról olyan információkat kaphatnak, amelyekről a tankönyvek többnyire hallgatnak?

– Igyekeztem úgy tálalni a mondandómat, hogy az irodalommal foglalkozó kollégáim számára szakkönyv legyen, de ne tudományoskodjon, hanem mindenki, akár egy középiskolás diák is haszonnal, kíváncsian forgathassa. Mert a költő zsenialitásából mit sem von le az, hogy megbukott Szombathelyen, megbukott Győrben, és végül Sopronban érettségizett le, de ott is nagy nehezen, mert egyszerűen nem járt be az órákra, és korához mérten masszív alkoholista volt. A szülei komolyan aggódhattak, hogy mi lesz ebből a gyerekből, kivált, hogy édesapja katonatisztként feltétlenül ragaszkodott a rendhez, a fegyelemhez. Fia középiskolai viselkedése talán éppen ez elleni lázadást jelentett.

– Vagy azt mutatta az iskolai tanulmányok iránt érdektelenségi, hogy a költészet jobban érdekelte más tantárgyaknál? Elvégre elemista korától, amíg Szombathelyre nem ment, több száz verset írt iskolás füzetekbe.

– Az bizonyos, hogy negyedikes gimnazista volt, amikor fölfedezték. A nagy napilapoknak, így a Pesti Hírlapnak is voltak akkoriban vidéki tudósítói. Az egyik héten, 1929 tavaszán semmiféle érdekességet nem sikerült felderíteni Szombathelyen az ottani tudósítónak. Mit csináljon? Ha nem ad le hírt, felkopik az álla. Bement az iskolába is, kérdezgette a gyerekeket, nincs-e ott valami botrány. Az egyik tanárnak jutott eszébe, hogy elmondja, jár ide egy furcsa gyerek, és máris szalasztotta egyik kollégáját Sanyikáért, üzente, hogy a fiúcska hozza magával a verseit is. Az újságíró majd’ elájult, amikor meglátta a gyerek költeményeit. Azonnal elküldte a diák által teleírt iskolai füzeteket a Pesti Hírlap szerkesztőségébe, Budapestre. A százoldalas újság irodalmi rovatát vezető Bónyi Adorján a következő két számban megjelentette a fiú összes versét. Ezek között volt Öregek című vers, amelyre Kodály a legszebb kórusainak egyikét írta. Holmi dilettáns szöveggel ő biztosan nem járatta volna le magát. Tehát mindenki egyből látta, hogy a tizenöt éves fiú zseni. A kamasz meg eltökélt volt. Levelezni kezdett Kosztolányival, aki nagy stilisztaként azonnal látta, rendkívüli tehetséggel van dolga. Vas István önéletrajzában írja, hogy amikor egyszer Kosztolányinál járt, vendéglátója átszólt fiának, Ádámnak, hogy hagyják félbe a villanyvonatozást Sanyikával, akit be akar mutatni valakinek. Látogatójának pedig ezt mondta a kis Weöresről: „Meglátod, ebből a kisfiúból még nagy költő lesz.”

– Irodalomtörténészként Weöres melyik korszakát becsüli legtöbbre?

– Rengeteg nagy filozófiai verset írt, noha a nagyközönség inkább a rövid ritmusgyakorlatokat ismeri tőle, amelyeket aztán nagyon sokan utánoztak, meg még a Psyché áll az általános érdeklődés homlokterében. A Psyché bravúrdarab, mert megteremti a magyar költészetből hiányzó biedermeier korszakot, és a legkukacoskodóbb nyelvész sem tudná rajtakapni, hogy valamelyik szótag nem létezhetett abban a korban, amelybe az általa kitalált költőnőt, Lónyai Erzsébet helyezte. Magam azonban úgy gondolom, hogy esztétikailag az 1964-es Tűzkút meg az 1968-as Merülő Saturnus című kötetei mutatják a pályája csúcsát.

Mátraházi Zsuzsa

Kenyeres Zoltán: Weöres Sándor
Kossuth Kiadó, 402 oldal, 3490 Ft