„Professzionális civil az irodalom világában”

A Köztünk vagy – beszélgetések Mándy Ivánról című kötet minden évfordulós apropó nélkül is időszerű vállalkozás lenne. Habár idén húsz éve, hogy meghalt Mándy Iván, Darvasi Ferencnek, a könyv szerkesztőjének ennél érezhetően mélyebb motivációi voltak e beszélgetésgyűjtemény összeállításakor.

Vannak írók, akik töretlenül a köztudatban maradnak, többek közt azért, mert a jelenben egy csillag folyamatosan rájuk veti fényét; ahogy például Esterházy Péternek köszönhetően beszélhetünk Kosztolányi- és Ottlik-kultuszról. Vannak, akiket szinte észrevétlenül elnyel az utókor csendje, holott hatásuk búvópatakként ott dolgozik minden későbbi alkotónál. Frappánsabban fogalmazza meg ezt a kötet egyik interjúalanya, Tóth Krisztina: „…még úgy is tud hatni egy szerző, hogy a következő nemzedék nem vagy csak felszínesen ismeri és olvassa, mert az írásmód, a szerkesztés mikéntje egyszer csak evidensen része a hagyománynak, minden elemében visszaforgatódik az irodalmi tudatba”. A költő itt Mándyról szól, ahogy a kötet többi interjúalanya is: ki szakmai szempontból, ki magántörténetekből kiindulva közelít az író emlékéhez.

Abban, hogy az írót napjainkban hallgatás övezi, a maga csendessége is szerepet játszhat: kevés ilyen póz- és allűrmentes alakját ismerjük a magyar irodalomnak, mint ő volt. „Halk, finom, választékos beszédű és megjelenésű ember” – fogalmaz John Batki, Mándy fordítója, s ezt a jellemzést minden megszólaló alátámasztja. Az „utolsó mohikán”, aki kávéházról kávéházra járt, és a kopott öltönyt-ballonkabátot is grófi eleganciával tudta viselni, miközben „kispolgári, egyszerű” (mondja Román Panni néprajzos, Mándy ifjúkori barátnője). Különc volt, nem vitás, az irodalmi „körökbe” nem vágyott, hacsak nem az újholdasok közé, akikhez tartozónak érezte magát, és maliciózusan meg is írta őket a Brancs című novellájában – tudjuk meg Lator Lászlótól. A malícia persze Mándy írásművészetének sava-borsa: a szenvedélyes megfigyelő a maga finoman csípős humorán szűrte át a látottak-hallottak hatalmas élményanyagát. „Úgy működött az agya, mint egy mobiltelefon fényképezőgépe” – mondja Corà Erzsébet festőművész, az író egykori jóbarátja. Mindent rögzített, ez életforma volt nála, ha akarta volna, sem tudta volna levetkőzni. De Mándy írásművészetében az aprólékos „fényképezés”, s azzal szoros összefüggésben a mániákus cédulázás – „szentségtörés lett volna hozzányúlni a cetlijeihez – mondja Márványi Judit, aki a Szépirodalmiban volt szerkesztője – csak a kezdet volt. A kamera látásmódjával megelevenített jelenetek tették annyira egyedivé Mándy írásművészetét; ahogy Márton László fogalmaz: „Ő hozta be a magyar novellisztikába azt a jellegzetes vágástechnikát, ami azóta is él. Filmes látásmódja volt”. Nem véletlen, hogy a legtöbben a Régi idők mozijára asszociálnak Mándy neve hallatán, és össze is forrott ez a név a pesti mozik világával. Meg úgy általában: Pesttel. Pontosabban a Józsefvárossal. Ahogy Vári György mutat rá: „Úgy éreztem, hogy két ilyen irodalmilag terhelt része a városnak: Krúdy és Gelléri Óbudája, illetve Mándy Józsefvárosa”.

A Teleki tér, a Mező Imre út, az Aulich utca gangos lépcsőházai, a fapados kis mozik, és az egykor fényes kávéházak: a Hungária, a Művész, és mindenek felett a kedvenc, a Különlegességi cukrászda állandóan visszatérő helyszínei a beszélgetésekből kibomló történeteknek. A kötet legemlékezetesebb interjúi talán épp azok, amelyek a személyes élményeket, a szakmaiságon túli, vagy attól független barátságok mozzanatait tárják fel. Darvasi Ferenc meginterjúvolja Mándy közeli barátaivá lett Aulich utcai szomszédait, akik plasztikus képet festenek a „lépcsőházi” íróról, aki még a kukatárolók körül zajló életet is irodalommá tudta varázsolni, de nem egy novellájában magukra ismerhettek a lakók is. Amiképp megszólal a Különlegességi cukrászda egykori alkalmazottja, felidézve az örökösen sand kuglófot rendelő, szemlélődő író alakját, aki a legfinomabb úriember módjára társalgott a pincérnőkkel (és akik aztán szintén hőseivé formálódtak a papíron).

Darvasi Ferenc interjúkötetének egyik erénye a sokoldalúsága és köztessége: nem süllyednek irodalomtudományos mélységekbe, de nem is a téma felszínén eveznek a beszélgetések. A maga teljességében rajzolódik ki a Mándy-kép egy-egy interjúból és a kötet egészéből is, ahol egyik beszélgetés árnyalja és kiegészíti a másikat. Maguk a megszólalók is a „főhős” sokarcúságát támasztják alá, aki ugyanúgy meghatározó irodalmi élménye Jelenits Istvánnak, mint Kántor Péternek. És szót kapnak a jogosan elfogultak is: dr. Simon Judit, az elválaszthatatlan társ, a több-mint feleség, vagy Vörös István és Szilágyi Ágnes Judit, akik szintén rokonságban álltak az íróval. E közeli kapcsolatok lenyomatai is megjelennek a kötetben: Mándy Simon Judithoz és Szilágyi Ágnes Judithoz írott leveleiből is olvashatunk néhányat.

Nem célja a könyvnek a szoborállítás sem – az emlékezők egy hús-vér Mándyt láttatnak az olvasóval, akivel inkább hallgatni lehetett együtt, mint beszélgetni, aki csak legyintett, ha írókról kérdezték, aki bizonyos pillanatokban szégyellte hallgatását politikai kérdésekben, és aki, hacsak lehetett, ki sem tette a lábát a városból.

„…Egy ember, aki kilóg a világból. Nem hős, mégis azt a gondolatot személyesíti meg, hogy jogunkban áll gyengének, komolytalannak lenni. Professzionális civil az irodalom világában, és minden világban” – mondja Ács Margit a kötet egyik legsűrítettebb és -találóbb jellemzésében. „Egyáltalán nem kismester, hanem a legnagyobbak egyike” – összegzi Márton László véleményét az irodalomtörténet sokszor tévúton járó megállapításainak kapcsán. S ha az író kijelentése meggyökeresedik a köztudatban, e kötetnek is szerepe lesz benne.

Laik Eszter

Darvasi Ferenc: Köztünk vagy. Beszélgetések Mándy Ivánról
Corvina Kiadó, 300 oldal, 2990 Ft