A minimalista maximalista

1992-ben, a Magyar Napló fiatal prózaíróknak meghirdetett pályázatán egy különös mű rázta fel a kedélyeket. Hazai Attila A pulóver című novellájában a főhős meghág egy disznót, aztán még tovább is fokozódik a rémség… Hazai egy csapásra beírta magát a köztudatba, mert a novella nem az öncélú megbotránkoztatásról és gusztustalankodásról szólt, hanem a nyolcvanas évek posztmodern hegycsúcsait ostromolva lázadt. Hangját nem lehetett más hangokkal társítani.

E kalandos indulás történetét is megírja Németh Gábor, az egyik legközelebbi barát és kolléga a frissen megjelent Hazai-novelláskötet, A maximalista bevezetőjében. Posztumusz novellagyűjteményhez méltó, alapos képet kaphat az olvasó a 2012-ben, mindössze negyvenöt évesen elhunyt író félbeszakadt pályájáról, amely talán nem is szakadt meg: így tekintette késznek Hazai. A halál mítoszt teremt, különösen, ha valaki maga dönt mellette. Hazai Attila „önpusztító” életet élt, de ez szövegei fényében csupán a nyárspolgári szóhasználat lózungja.

Már első kötete, a Feri: Cukor kékség is plasztikusan ábrázolja a pesti ténfergő, drogos fiú mindennapjait – a külföldi bolyongásból visszatért Feri hallucinációk és képzelgések között keresi helyét az utcák forgatagában. A megfilmesített kisregény után a Budapesti skizo tette széles körben ismertté Hazai nevét, amely az Amerikai psyscho címét alludálva ismét „egy” Ferit vonultat fel, a kallódó drogos zenészt, aki partitól partiig sodródik, belső monológok és valóságos dialógusok szövevényében. A regény megosztotta a szakmát: egyesek semmitmondásként értékelték, mások az őszinte és keresetlen beszédmódot ünnepelték benne.

A „Feri-oeuvre” kiteljesedése, A világ legjobb regénye álneves szerzője egy ókori filozófus bőrébe bújva etikai kérdéseket boncolgat az euklideszi geometria alapján szerkesztett tartalomjegyzék alapján.

Hazai két novelláskötetet publikált még, a Szilvia szüzességét és a Szex a nappaliban címűt; ezeket is átjárja a most megjelent összeállítás hangulata, noha a posztumusz kötet a pálya teljes időszakából válogat a kiadatlan művekből.

A címadó novella, A maximalista eredetileg az Élet és Irodalomban jelent meg, a kötet talán legkiemelkedőbb darabja, és a legkevésbé zavarba ejtő is. Hazai novelláinál sosem tudhatjuk ugyanis, vajon az író tréfát űz-e velünk, mint Dalí a szamár farkára kötött ecsettel, és csupán mi képzelünk mély üzenetet az írások mögé, vagy valóban közölni akar velük valami fontosat. Ahol egyértelműen igen a válasz, ott húsbavágó dilemmákkal szembesülnek a hősök: érdemes-e gyűlölve házasságban élni (Ahogy Ági a férjét kicsinálta); nem alapjában értelmetlen-e az öncélú pénzhajkurászás (Nárcisz erkölcsei, avagy egy csekk becsülete); vagy hol érnek véget a Másik iránti felelősség határai (Négy nap). Hazai ábrázolásmódja abszurd és nyers, ami hol tragikus groteszkbe, hol humoreszkbe hajlik. Az utóbbi példája a már említett címadó novella, ahol a „maximalista” villanyszerelő, Imre, mániákusan fejébe veszi, hogy helyre kell hoznia a nénikéjénél korábban trehányul összegányolt villanyszerelést, de már az első mondatoknál tudjuk, hogy ebből nem sok jó fog kisülni, és a katasztrófa persze meg is történik. A bohózatszerű történet természetesen többről szól, mint a balfácán villanyszerelőről: az életünk helyrehozatalára tett erőfeszítések reménytelenségéről.

A cím mellé tanulságos odagondolni a Hazai-stílus leggyakoribb jelzőjeként emlegetett minimalizmust: a szerző végsőkig lecsupaszított, banálisan egyszerű, érzelemmentes, riporthangulatú mondatokkal írja le a hősök lelkiállapotát. Nem egyszer véget nem érő városi sétáknak vagyunk tanúi: az elbeszélő a kameramozgás precizitásával térképezi fel Gyuri mozgását a pesti utcák és kirakatok között, mígnem az betér egy jósnőhöz, aki közli vele, hogy hamarosan meg fog halni (Gyuri találata). A Nagyi a szekrényben hőse egy látszólag komikus helyzet főszereplője: az unokáktól körbevett, ebédet főző, múlton merengő, „prototípus-nagymama” egyszer csak beveszi magát a szekrénybe, és elbújik családja szeme elől. A karikatúra mögött azonban megjelenik a múlt és jelen közötti szakadék áthidalhatatlanságának sokkja.

A kötet némely novellája szabad teret enged az asszociációknak: az autóbuszával különféle látomások mellett elszáguldó Laci bácsi belerongyol a lángossütő bódéba, ahol már régóta vágyik falatozni, és végül feleségül veszi a lángosos Erzsikét. A novella gyaníthatóan a „Milyen jó, hogy senki nem sérült meg, amikor beléd mentem” zárómondat poénjára van kihegyezve, amely kizárólag az elbeszélt történet kontextusában nyeri el értelmét. Hasonló fogással él a Lepottyant teknősbéka, amelyben egy feleség emlegeti fel gyakran az „ó, csak nem már megint egy teknősbéka esett a fejedre?” mondatot, mely a sztori ismeretében válik értelmezhetővé.

Felsorakoznak még látomásos, szürreális-abszurd, „hallucinogén” novellák, amelyek, ha megfejtéssel nem is szolgálnak, de megkapó, szokatlan hasonlataikkal, asszociációikkal, logikai bakugrásaikkal, a brutális és a humoros keverékével befészkelik magukat az olvasó elméjébe.

Nehéz a Hazai-prózát bárkiével is rokonítani, de minduntalan felderengenek a lelki-tematikai rokonság okán Hajnóczy Péter művei; az amerikai próza fenegyerekei: Ellis és Bukowski; a jelenkori folytatásból pedig Garaczi László szövegei.

„Volt egy nagyon gusztustalan, úgymond brutális korszakom, ami szerintem humorral és humanizmussal is keveredik, nem volt azért az egészen olyan, mint amilyennek néhányan beállítják” – nyilatkozta egy ’97-es interjújában az író, életműve két kulcsszavát is megemlítve. Legyenek ugyanis bármilyen nyersek a Hazai-történetek, mindegyik mélyén ott csillog a humor és a humanizmus.

Laik Eszter

Hazai Attila: A maximalista
Magvető Kiadó, 144 oldal, 2690 Ft