Egy felforgató utazó

1799-ben a németországi Gothában jelent meg egy névtelen mű, a kor szokásai szerint ékesen hosszú címmel, mely friss fordításban így hangzik: Egy magyar ember őszinte megjegyzései hazájáról, néhány vidéken tett utazása során. E címmel több mint kétszáz évvel az eredeti mű publikációja után, 2013-ban jelenttette meg a szöveget a Balassi Kiadó Soós László gondozásában és Ress László fordításában, igazi csemegét tárva az ínyenc olvasók elé.

A Szepes megyei Poprádon született, szász származású Jakob Glatz neve eddig vajmi kevéssé lehetett ismerős a magyar olvasóknak, pedig az 1776-ban született, a mű megírásakor alig több mint húsz éves szerző olyan széles látókörről, az égető társadalmi kérdések iránti fogékonyságról, kultúrpolitikai, pedagógiai és művelődéstörténeti tájékozottságról tesz tanúbizonyságot, hogy sok tekintetben meghaladja a kor legjelesebb gondolkodóit. Nem véletlen, hogy Kazinczy is felkapta a fejét a művet olvasván – tudjuk meg Soós László utószavából –, sőt többen épp Kazinczy által jutottak a kötethez. Pedig amint az megjelent, máris a szerző nyomában lihegett a bécsi titkosrendőrség, akiknek a nagyközönséggel ellentétben hamar sikerült leleplezni az író személyét. Glatz 1796-ban kezdet meg egyetemi tanulmányait Jenában, innen indult tanulmányútra két diáktársával, és ennek a gyümölcse a történelmi Magyarország területén tett nagyszabású kirándulásról készült útinapló, mely valójában a korabeli szociográfiát ötvözte a bédekkerirodalommal. A büszkén vállalt szász öntudat, az evangélikus hit, a II. József iránti lojalitás valamint a francia forradalom eszméiben való hit a sarokkövei Jakob Glatz világnézetének, melynek a korszak cseppet sem kedvezett. Az uralkodó Ferenc magyar király és német-római császár esküdt ellensége a felvilágosodásnak: 1795-ben kivégezteti a magyar jakobinusokat, és a nemesség lelkes támogatása mellett keményen védelmezi a feudális berendezkedést.

„Ennek az írásnak a megjelenését Magyarországon sokan feleslegesnek,

mások – és talán a legtöbben – veszélyesnek fogják tartani” – jósolta Jakob  Glatz műve elején, és nem is tévedett: szokatlanul heves társadalomkritikájával kivívta a katolikus és protestáns felekezetek, a bécsi kormányzat, a nemesség és a „honos magyarok” (vagyis a nem nemzetiségiek) haragját. Amit Petőfi majd’ fél évszázad múltán megverselt, arra Jakob Glatz kíméletlen őszinteséggel mutat rá útközben szerzett tapasztalatai alapján. „Amit írok, az az igazság. Igazság, amely egyszer még irtózatosan fog elnyomóiknak a fülében csengeni, és amelyet a letaposott nemzet rettenetesen megbosszulhat” – írja Glatz, ötven évvel megelőzve a forradalom szellemét.

Utazásainak négy, alaposan bejárt vidéke Debrecen, Miskolc, a Felvidék – azon belül kiemelten a Szepesség és Pozsony. Érdeklődése a gazdasági-kereskedelmi-ipari kérdésektől az antropológián és néprajzon át a művelődéstörténetig és a színházig szinte minden területre kiterjed, és hangsúlyosan foglalkozik az egy-egy területre speciálisan jellemző társadalmi kérdésekkel. Így többek között beszámol a debreceni marhapásztorok életéről és a helyi vásározási szokásokról, a miskolci cigányokról és ortodox görögökről, vagy a pozsonyi színházi és irodalmi életről. Emellett külön fejezeteket szentel a magyar oktatásügynek, a protestáns iskolák rendszerének; átfogó magyar nemzettipológiát készít; kitér a hazai lutheránus egyház helyzetére; valamint bemutatja a kiemelkedő ipari és gazdasági kezdeményezések kilátásait.

„Egyetlenegy országban sem lesz még egy ilyen elegye a legkülönbözőbb nemzeteknek, vallásoknak, gondolkodásmódoknak, szokásoknak, erényeknek és hibáknak, mint Magyarországon” – írja bevezetésében. Nem meglepő, hogy karakterológiájának visszatérő panasza a kirekesztés: „A magyar nemzeti büszkeségét azonban az őt megszégyenítő nemzeti gyűlölet is kíséri.” Glatz a korban meglepő szociális érzékenységgel veszi védelmébe a nemzetiségek mellett a cigányságot is: „Természetesen igaz, hogy az ember soha nincs biztonságban attól, hogy a cigányok meglopják, és hogy ettől a szokástól a legkeményebb büntetések sem tudják őket eltántorítani. Csakhogy ki a hibás abban, hogy ebbe a bűnbe esnek? Ki erősíti meg őket abban, hogy kemény szívvel megmaradjanak abban? Úgy vélem, hogy ti magatok, akik hagyjátok őket a legfájdalmasabb szegénységben szenvedni, az éhségtől majdnem elenyészni és érzéketlenül ínségükben kétségbe esni.”

Épp ilyen hevülettel bírálja a magyar gazdaságot sújtó egyoldalú rendelkezéseket is: A magyar kereskedők jogait egy ideje sértik az osztrák kalmárok. Mivel az előbbiek áruit sokkal drágábban állítják elő, mint az utóbbiakét, ezért természetes, hogy a kettő eladási ára különbözik. S mivel az osztrák képes olcsóbban adni, azok kelendőbbek, a magyar azonban emiatt

nagyon szenved.” Hasonlóan tiszta érveléssel vezeti le a tanárképzés megalapozásának szükségességét, vagy a református gimnáziumok tananyag- és metodika-reformjának időszerűségét.

Jakob Glatz éles szemű megfigyelésein túl komoly erénye érzékletes nyelve, szövege gördülékenysége, melynek élvezeti értékéből semmit nem von le a kétszáz évvel ezelőtti keletkezés ténye. Nincsenek száraz témái, bármiről szóljon is: leírásaiban olykor meghaladja a későbbi romantikus regényirodalom nagyjait. Tudja, mire kíváncsi a képzeletben utazni vágyó: életre kelti hát a vidéket és az embert. Mint utazó, maga is elvegyül környezetében, de nézőpontját mindig a magasba helyezve, bőven meghaladva a szűk látóhatárt.

Laik Eszter

Jakob Glatz: Egy magyar ember őszinte megjegyzései hazájáról néhány magyar vidéken tett utazása során
Balassi Kiadó, 260 oldal, 3600 Ft