Pengeélen járók, várók, írók

A kötet egyik szerkesztőjének, Szepes Erikának sokat mondó sorait idézem a fülszövegből: „Az 1987-ben megalakult Nagy Lajos Irodalmi és Művészeti Társaság 11. antológiáját nyújtjuk át az olvasónak. Beszédesek már maguk a címek is: az első 1989-ben jelent meg Látkép a hegyről címen, ami már önmagában jelzi, hogy egy olyan közösségnek a hangja szólalt meg, amely a lakott világtól távolról, felülről szemléli az alakulófélben lévő eseményeket. Az évszámokkal párhuzamosan távolodunk a zajló világtól, kerülünk egyre messzebb a cselekvési lehetőségektől: Honnan hová? (1992), Magyarnak számkivetve (1995), Mert erősebb a dal (1997), Harc és játszma (1998) – hogy csak az első néhánynak a címében kísérhetjük, hogyan szorítanak lefelé, és mi miképpen próbálunk felszínen maradni, írásban jelt adni magunkról.” Szóval „lefelé”, „felszínen maradni” vagyis „jelt adni” – de már (vagy inkább: még?) Pengeélen. A tendencia okait nagyjából ismerve, a címet találónak tartva, vajon csupa „pesszimista” írást találunk ebben a kötetben, vagy Nagy Lajos szelleme azért ott kísért a sorok között, és nem csupán az érzelmek, hangulatok átadását szolgálja ez a könyv, hanem egy, a világ dolgairól – talán – egységesen gondolkodó társaság kritikus megnyilvánulásait – versben és prózában.

Az olvasónak, kezébe véve a kötetet, nem kell étlapoznia (elírás! – marad. S. K.) a tartalomjegyzéket, már a „fül” behajtott részén megtalálja a kiadványban szereplő 48 alkotó nevét. Természetesen ismert neveket keres. Próbáljuk meg mi is! Elsőnek itt van a feltűnésétől mindmáig roppant népszerű, s nem régóta Kossuth-díjas Baranyi Ferenc. „Húzónév” a kötetben Benedek István Gáboré, Czigány Györgyé, (az idén 90 éves) Nemes Lászlóé, Simor Andrásé (aki a Társasághoz közel álló Ezredvég főszerkesztője), Szepes Erikáé és Szerdahelyi Istváné. Utóbbiak most persze nem szerzőtársak, de mit tesz a véletlen, Szerdahelyi rövid eszmefuttatása (A halál) és az újabban remek szépprózát is publikáló Szepes egyik novellájában (Két kép) édesanyja halála idéződik fel, de a másik (A serpenyő) meséje szintén a múltból szövődik, és az elmúlással érintkezik (édesapja utolsó napjairól is szó van benne). Ami a prózát illeti, vérbeli novella Szeitz János kórházi „beszámolója”, amelybe napjaink egyik legártalmasabb, legveszélyesebb társadalmi (etnikai) kérdését érzékelteti a szerző. Bistey András elbeszélése (Tűz a faluban) ugyancsak napjaink valóságát dolgozza föl. Köves Hajnalka (Vége a háborúnak!) és Varga Rudolf regényrészlete rövidsége okán hiányérzetet okoz az olvasónak. Bene Zoltán, Dániel Mária, Dezső Anna, Kis Antónia és László-Kovács Gyula írásai a próza sosem azonos eredményű, de mindig érvényes stiláris, hangvételbeli, megközelítésmódbeli változatait képviselik.

A kötetben, mint minden vegyes antológiában, a versek vannak többségben: 34 költő és 13 prózaíró szerepel itt, a 48. szerzőtől, Balogh Dezsőtől pedig nem szépprózát, hanem kritikát/tanulmányt válogatott a kötetbe Szepes Erika, akinek gyakorlatias segítőtársa Gyimesi László volt a munkálatok során. Talán nem tévedek, ő az, akinek ironikus verséből származik a kötet címe. Olvassuk csak a Bolond Istók hagyatékából 33. darabját: „Burzsujpálcán pörgő pártok,/ Plakátpolgár pártpórázon –/ Pitizhetsz a piszkos pénzek/ Pengése közt pengeélen –// Mit is mondtál? Magyarország?/ Honfoglalást tervez folyton –/ Kerekíts egy hamis holdat/ Fenn a zászló, hadd lobogjon.” Debreczeny György A penge élén című verse csak ráerősít erre „a penge élén” helyzetre, jobban mondva, ennek kifejezésére. Imigyen: „a penge élén/ táncol a penge-élet/ nem tudnak a fenekükön maradni/ ezek a pengék/ csak élezik a helyzetet.”

Baranyi tud a legszenvedélyesebb és legszókimondóbb lenni: „Már nem vetem meg. Már csak számon tartom őket.// A megvásárolt együttműködőket,/ a megfélemlített hunyászkodókat,/ a lankadatlan buzgalmú nyalókat.” Némethi Lajos nyelvi leleményei, furcsa-találó szóösszetételei bontják ki a tételszerű indítást. „Mondom: ebben az országban nem lehet élni.” Profán hangot üt meg, azaz őszintén fakad ki Birtalan Ferenc: „nyitom a markom menjen a francba/ ne levesbe a béke galambja/ befűszerezve olajfaággal/ kész az ebéd de nincs madárdal”. Vadász János leltára sem ad okot túl sok örömre: „a síkon állva/ nap nap után kell látnom/ kifosztott megalázott testvéreim:/ jobbító hit szárnyas remény/ közönyös temetését.” Csokonai Attila agyában bécsi kirándulása során „politikusok neve kattog,/ A múlt század ősbűnében ők a vétkesek.”

Rigó Béla időmértékes versének (Halasi csipkék) a végén mintha magának az alkotásnak a lényegét fejezné ki: „mennyi a kín, amiből nem látszik már csak a szépség.” Aztán a kötet legvidámabb oldalain 2-3-4-5 soros sírrafirkái következnek, ami persze fekete humor a javából (a Társaság egy részének a nevére írva.)

A kötetnek csak egyik vonulatát érzékeltettem, s azt is röviden. Mivel nem tematikus (nem is nemzedéki) antológiáról van szó, a mondanivaló és a forma gazdagságáról tett kijelentésemet, kérem, fogadják el tőlem, illetve győződjenek meg róla olvasgatva a kötetet. Haiku, szonett, klasszikus mértékre írt, rímes-szakaszolt versek mellett bőven van szabadvers, sőt prózaköltemény is akad a kínálatban. S legalább három nemzedék fejezi ki kertelés nélkül csalódottságát, rossz életérzését, kritikáját, idézi fel emlékeit, néz szembe a halállal, írja le a jelent, várja a tettek, a cselekvés idejét. De ha egyszer maga az írás is cselekvés, a szavak embere legjobb tudása szerint máris tett valamit. Szepes Erika szavaival: ezt az erőt és a baráti összetartozásnak ezt a gondolati, érzelmi helyzetképét kínálja elsősorban a szerzőkkel hasonló módon gondolkodóknak a Pengeélen.

Somogyi Kornél

Pengeélen
A Nagy Lajos Társaság antológiája
Nagy Lajos Kiadó, 253 oldal, 2000 Ft