A mohácsi csatának az elmúlt fél évezred során a magyar közgondolkodásban betöltött szerepét tekinti át Illik Péter történész A Mohács-kód - A csatavesztés a magyar köztudatban című kötete, amelyet Budapesten a Hegyvidék Galériában mutatnak be kedden este.

A szerző szerint a Mohács-mítoszt a magyar kultúra és közgondolkodás hozta létre, könyve pedig ennek a folyamatnak a fontosabb állomásait igyekszik dokumentálni és értelmezni.
A kötetből kiderül, hogy már az eseményeket megörökítő kortársak is sorsfordulónak, a Mátyás király 1490-es halálát követő hanyatlás végpontjának érezték a csatát. A következő nemzedékek pedig már úgy tekintettek Mohácsra, mint Isten büntetésére, amelyet a magyarság széthúzása, pártoskodása miatt érdemelt ki.
A 19. század elején a reformkor és a romantika gondolatvilágában a Mohács-mítosz a nemzethalál fenyegető, hol végzetes, hol cselekvésre ösztönző jelképévé vált, így jelenik meg a korszak legfontosabb műveiben, köztük a Himnuszban is.
A Mohács után megszűnő önálló magyar állam 400 évvel később Trianonban a nagyhatalmak akaratából jött létre, ám ez minden volt a korabeli magyarság számára, csak nem újjászületés. Trianon a "második Mohács", a nemzet tragikus sorsának szimbóluma lett.
Mindeközben a legnagyobb magyar írók más irányban alakították Mohács mítoszát. Ady Endre átértelmezte és szinte visszájára fordította a kérdésfeltevést Nekünk Mohács kell című versében, és szenvedélyesen, a kortársak számára meghökkentő, megbotránkoztató módon éppen azt a gondolatot fogalmazta meg, hogy a nemzetet tespedtségéből csak a legsúlyosabb sorscsapások mozdíthatják ki, mi több, egyedül az örökös menekülésben, hajszoltságban létezhet, mivel ha egyszer nyugtot lelne ez a közösség, az lenne a veszte.
A második világháború és 1956 elbukott forradalma után nem sokkal Ottlik Géza Iskola a határon című regényében már egy rezignált, ironikus Mohács-kép jelenik meg, amely a vereségek sajátos közép-európai ízére, a puszta túlélés, megmaradás értékére irányítja a figyelmet: "A mohácsi csata négyszázadik évfordulója közeledett éppen. Fura dolognak látszik talán vereséget megünnepelni, de hát, aki a győzelmét ünnepelhette volna itt most, a hatalmas ottomán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg-császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztes nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél - mindenesetre igazibb tulajdonunknak."
Mohács még a modern magyar nemzettudat fontos részét képező futballtörténelemnek is jelképévé vált. A magyar foci Mohácsaként emlegetik mindenekelőtt az Aranycsapat 1954-es berni vb-döntőben a német válogatottól elszenvedett 3-2-es vereségét, de az 1969-es marseille-i selejtezőt is, ahol a csehszlovák válogatott 4-1-es győzelmével elütötte a magyar csapatot a vb-részvételtől. Szepesi György kommentátor akkori szavai szállóigévé váltak: "Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!". A magyar foci "aktuális" Mohácsa az 1986-os mexikói világbajnokságon a szovjet válogatottól elszenvedett 0-6-os irapuatói vereség, amely mára szintén kultikussá vált.
A fiatal történész a hétköznapi történelmi tudat elemzése során áttekintette az egyik internetes fórumon 2004-ben indult, Mohácsról szóló több ezer hozzászólás gyűjteményt, amelyben az egyik bejegyzés írója így fogalmaz "(...) nincs igazad szerintem, amikor hálátlansággal vádolod a nyugatot. Tudod, a politikát, amióta világ a világ, az érdekek irányítják! (...) A Habsburgok, és (...) a törökök is, csak a saját érdekeikkel törődtek (...) akkoriban sajnos Magyarország csak két rossz közül választhatott, ha élni akart: vagy a német, vagy a török!"
Illik Péter szerint a mohácsi csatavesztés azért lehet ma is eleven része a közgondolkodásnak, mert megkerülhetetlen kérdéseket, egyértelműen föl nem oldható dilemmákat sűrít magába a magyar történelemről, így például, hogy a politika csak az érdekekről szól-e, a kis államok kényszerpályákon mozognak-e, csak rossz alternatívák közül választhatnak-e, vagy van számukra kiút, és vajon milyen felelőssége lehet egy önállóságát egyre inkább elvesztő ország döntéshozóinak?
Farkas Gábor Farkas, az Országos Széchényi Könyvtár osztályvezetője a kötet bemutatása kapcsán az MTI-nek elmondta: az utóbbi időben a szakemberek egy része megkérdőjelezi a mohácsi csata egyik fontos eseményének, II. Lajos király halálának körülményeit. A király az emlékiratok szerint a csata napján menekülés közben a megáradt Csele patakba fulladt.
Szombathelyi orvosok, patológusok tavaly publikált vizsgálati eredményei szerint azonban II. Lajos valószínűsíthetően vagy nem augusztus 29-án, hanem mintegy másfél hónappal később vesztette életét, vagy nem is az ő holttestét temették 1526 októberében a székesfehérvári királysírba. A szakemberek 1926-ban készült orvosi dokumentációkból arra következtetnek, hogy az 1526. október végén eltemetett test csak néhány napja volt halott.
Mindkét eshetőség beigazolódása alaposan felforgatná a Mohácsot követő időszakról eddig kialakult képet, hiszen ha II. Lajos nem menekülés közben vesztette életét, akkor vajon hogyan és miért halt meg néhány héttel később, ha pedig nem is őt temették el Székesfehérvárott, akkor a trónutódlás vet fel súlyos kérdéseket.
Farkas Gábor Farkas rámutatott ugyanakkor arra is, hogy II. Lajos és számos elődje földi maradványai feltehetően a 19. század vége felé összekeveredtek a székesfehérvári királysírokban, így könnyen lehet, hogy már soha nem dől el megnyugtatóan, mikor halt meg utolsó középkori királyunk, és hol temették el.