A kortárs magyar irodalom szerzőinek legjava belső vagy külső elzártságban él - mondta el az MTI-nek Szilasi László író, egyetemi tanár, akinek legújabb kötete a Szegeden gimnáziumi tanársegédként dolgozó Babits Mihály, az Erdélyben bujdosó Jókai Mór és a Bécsből a magyar vidék pusztaságába hazatérő Bessenyei György magányát tárja fel egy-egy összefüggő kisregényben.

A Magvető gondozásában megjelent Amíg másokkal voltunk című kötet főszereplőit összeköti, hogy mindhárman számkivetettek és elhagyottak, mindannyian valami nagyszabásúra, valami rendkívülire készülnek, végül a magányukban kibontakozó zsenialitásuk olyan teljesítményekhez vezet, amely maradandónak bizonyul a nemzet nyelvében.
"Babits szegedi történetében a melankólia uralkodik, a végén azonban eljutunk Dantéhoz. Ehhez a diadalmas történethez ellentörténetet kerestem, még ha Bessenyeié végül nem is bizonyult annak. Jókai története pedig utólag került középre, hiszen mifelénk talán épp a 19. század második fele volt a magyar értelmiség igazi virágkora. Világháborúk, 1867, felvilágosodás: visszafelé talán érthetőbbek a történeteink" - mesélte a szerző az MTI-nek arról, hogy miért döntött úgy, egy kötetben fűzi össze a három történetet.
Szilasi László szerint Marcel Proust egy korai, magyarul Álmok, szobák, nappalok címmel megjelent, kivételesen sűrű szövegében világosan megírta, hogy a szerző figuráját, a szövegeiben beszélő mély ént kizárólagosan a művekből lehet megismerni. Nincs ez másképp Babits, Jókai és Bessenyei esetében sem.
"Az életrajz tanulmányozása fölösleges. Amíg a szerzők másokkal voltak - no, az a korszak az értelmezés és a megértés szempontjából egyáltalán nem érdekes. Hidegen hagy. Mihály, Móric és György kisregénye egyaránt efféle történet. Tökéletesen érdektelenek. Nem tudósítanak semmiről. Hacsak nem arról, esetleg, hogy egy eseménytelen életben hogyan gyűlnek össze azok a hasonlatok és hasonlóságok, amelyek aztán később talán megszervezhetnek egy egész, hatalmas életművet" - fogalmazott.
A kötetben mindhárom szerző - a levert szabadságharc után 1949 telén Erdélyben vándorló Jókai, a Szegeden tanító Babits és a Tiszabercelen élő Bessenyei - vidéki magánya során jut el a kiteljesedéshez, érkezik meg a nemzeti irodalom nagy alakítói közé. Az MTI felvetésére, amely szerint sokat hallani arról, hogy a magyar irodalom főváros-központú lenne, Szilasi László úgy válaszolt: a szerző lakóhelye aligha méltó arra, hogy az irodalom történéseinek és történetének vezető szempontja legyen.
"Én magam úgy gondolom, hogy a jelenbeli magyar irodalom élő vagy eltávozott legjava (Borbély Szilárd, Esterházy, Kertész, Krasznahorkai, Nádas, Oravecz) belső vagy külső elzártságban a centrumon kívül él. A kulturális központnak a vezető diskurzus kitermelése és fenntartása a célja. Gombosszegen talán más a teendő. És ez, azt hiszem, jól is van így" - vélte.
Szilasi László vallott arról is, a magyar irodalomtörténet három nagy alakját középpontba állító kötete megírásakor nem okozott különösebb nehézséget az a tény, hogy maga is gyakorló irodalomtörténész. "Ahogy megfigyeltem, az irodalomtörténészek (azok a figurák, akik jobb esetben az irodalomról, rosszabb esetben a szerzőikről írják a történeteiket) maguk is fiktív megoldásokkal élnek: bizonyos százalékban kitalált narratívákkal argumentálnak. Ebben a tekintetben nem volt nehéz az ugrás" - jegyezte meg.
"Emellett jól látható volt az is, melyek azok a részek, térközök, nyílások és hézagok, ahová bármikor be lehet még furakodni értelmezői javaslatokkal. Csodálatos volt megérteni, melyek azok a mozzanatok, amelyek ezeket az embereket átállították az irodalom oldalára. A kultúra csodálatos édessége, erős tisztasága. Előbb vagy utóbb a lovagjává tesz" - fűzte hozzá Szilasi László.