József Attila három dedikációja


A dedikációk kutatása a bibliofilia egyik, némileg már professzionalizálódott ágának tekinthető. A „kézírással ékes könyvek” gyűjtése, tudjuk, régóta kedvelt passziója a könyvbarátoknak, s az irodalmi relikviákat szintén gyűjtő közgyűjtemények maguk is e nyomon haladva építették ki kollekcióikat. A könyvekbe írott ajánlások azonban nem pusztán „relikviák”, értéküket nem csupán az alkotóktól való „megérintettségük” adja. A dedikátumok sajátos irodalomtörténeti források is. Egy-egy darab önmagában is filológiai érdekű lehet; életrajzi, kronológiai, keletkezéstörténeti stb. kérdéseket dönthet el. Együtt pedig, mint sorozatot alkotó szeriális forrás, sok mindent megvilágíthat egy-egy ilyen gyűjtemény. Az alkotó kapcsolathálójának szerkezetét és alakulástörténetét, valamely másik alkotóhoz való viszonyát, irodalomközéleti „pozíciójának” súlyát pl. alig valami mutatja meg jobban, mint az adott vagy kapott dedikációk nagy sorozata.

A József Attila-kutatók minderre már régen rájöttek. A költő dedikált könyveinek gyűjtése, a bennük lévő dedikátumok publikálása szinte a kutatás kezdete óta tart. Születésének 75. évfordulójára, 1980-ban a József Attila kéziratai és levelezése című katalógus (M. Róna Judit kitűnő munkája) pedig közzé is tette a költő addig ismert valamennyi dedikációját. Azóta újabb, az anyagot rendszerező katalógus ugyan nem készült, de a kutatók szorgalma (s a megélénkülő aukciós piac) révén igen sok újabb darab került elő. (Jó néhányat magam is közölhettem). A gyarapodásra jellemző, hogy egy szerencsés kezű, kitartó és rámenős gyűjtő, Kiss Ferenc egymaga több mint százötven ajánlással ellátott példányt birtokol. Előbb-utóbb eljön tehát az ideje az újabb, immár teljesebb körű számbavételnek is, amely – talán egy külön kötetben – rendszerezve, hasonmás kíséretében közreadná az eddig megismert valamennyi József Attila-ajánlást.
Most, amikor a költőre irányuló centenáriumi figyelmet kihasználva, fölhívom a könyvbarátokat, hogy maguk is tegyék közzé vagy (xeroxmásolatban) küldjék meg nekem a birtokukban lévő József Attila-dedikációkat – ízelítőül, kedvcsinálóként három, eddig még publikálatlan ajánlást itt teszek ismertté.

1


Kiss Ferenc gyűjteményében van a Szépség koldusa (1922) kötetnek egy, Fenyő László (1902-1945) költő számára dedikált példánya. A címlap verzióján olvasható szöveg ez: Fenyő Lászlónak, aki hat / évvel ezelőtt írt, és szeretett / ezért a könyvért, melyet ma / már én is szeretek; ez az, ami mi- / att meg kell néki bocsájtanom / néki mindazért amivel / ma kellene szeretnie, ha magányosabb volna és elhagyott. / Magyar Corona 1928. febr. 20. / József Attila [.]
Erről az ajánlásról külön cikket lehetne írni. Benne van, sűrítve, szinte egész addigi kapcsolatuk története. Fenyőnek a kötetről írott régi kritikája (Kékmadár, 1923. ápr. 16.) éppúgy fölidéződik itt, mint a közöttük 1924-ben, a miskolci Reggeli Hirlap vershonoráriumának „fölhasználása” miatt keletkezett feszültség, s az ismételt összemelegedés. Az ajánlás külön érdekessége, hogy a Magyar Corona nevű kávéházban született (föltehetően közös borozás közben – amire az ajánlás kicsit túlkomplikált megfogalmazásából következtethetünk), hiszen alighanem ez volt az az este, amelyre utóbb (1931), Rabló című, József Attilát megbélyegezni akaró versében Fenyő utal: „most már vallhatod, részegen / kezem csókolva, mennyire szeretsz – ”.
A dedikáció, úgy gondolom, a kapcsolat megírandó (s itt nem részletezhető) történetének jellemző mozzanata.

2

Ugyancsak Kiss Ferenc birtokában van a Nincsen apám se anyám (1929) kötet Karinthy Frigyesnek ajánlott példánya is. Ennek szövege ez: Karinthy Frigyesnek / igaz szeretettel / Pest, 1929. febr. 17. / József Attila [.]
Ez az ajánlás már kevésbé szertelen, mint az előző, sőt szűkszavúbb is, de nem kevésbé fontos. József Attila és Karinthy kapcsolatának, amely – mint Németh Andor emlékezéseiből tudható – éppen ekkortájt volt a legközvetlenebb, érdekes dokumentuma ez. S aligha véletlen, hogy amikor 1934 májusában, a Színházi Élet hasábjain Karinthy József Attila-paródiával állt elő (Pünkösdi kolbász), mintája, amit – szeretettel bár, de karikiroz – éppen a Nincsen apám se anyám kötet egyik jellegzetes verstípusa lesz. József Attila költészetéből, úgy látszik, Karinthyt addig ez a kötet ragadta meg, ezt szerette.

3

A Központi Antikvárium egyik aukcióján tűnt föl a Döntsd a tőkét, ne siránkozz (1931) kötetnek az a példánya, amelyet a költő a szociáldemokrata újságírónak, az őt régóta figyelemmel kísérő és kedvelő Nyigri Imrének (1901-1963) ajánlott. E dedikáció szövege ez: Nyigri Imrének, / első kritikusomnak, / aki előszörre is tárcát / írt ama régibb versekről / Bp. 1931. ápr. 10. / József Attila [.]
A „tárca”, amelyet itt némi, „megemelő” túlzással József Attila fölemleget, a Népszava 1923. január 27-i számában jelent meg, s csakugyan egyike volt a róla írott legelső kritikáknak. Ez is, mint Nyigri későbbi méltatásai is, fontos lehetett a fiatal költőnek. Szüksége volt az elismerésre, a publicitásra. Ám Nyigrinek az „első kritikusává” való fölemelésében van némi csalafintaság: egy másik ajánlásában, tudjuk, Zsolt Bélát nevezte „első kritikusának” (vö. Tasi József, Népszabadság, 1981. dec. 20.). Azaz, ez a fordulata csak nagyjából-egészéből fedte a valóságot – legalább annyira méltatást váró szerzői captatio benevolentiaenek is tekintendő.
Ám a gesztus ezúttal fölösleges volt: erről az elkobzott és betiltott kötetről Nyigri sem tudott vagy mert írni.

*

A fönti három példa, úgy hiszem, elegendő ahhoz, hogy ráirányítsa a figyelmet a dedikátumok jelentőségére, irodalomtörténeti becsére.

Lengyel András