Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Osvát Ernő
Aforizmák
Csibi
tűzoltó lesz
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Osvát Ernő <br> Aforizmák Csibi<br>tűzoltó lesz
Kertész Ákos:Hány ötvenhat létezik?

Kertész Ákos
Hány ötvenhat létezik?
Többen Göncz Árpádnak tulajdonítják azt a mára már szállóigévé lett mondást, hogy „ahány ember, annyi ötvenhat”. Ismerve Göncz Árpádot: hihető, hogy először ő mondta. Csak így túl egyszerű… Mert azt is szokták mondani, például egy regénnyel kapcsolatban, hogy ahány olvasó, annyi olvasat. No de egy regény értelmezésétől senkinek sem lesz gyereke, így aztán megfér egymás mellett sokféle szemlélet, de mindenki a saját ötvenhat képét tartja egyedül autentikusnak, és hajlamos a betonba döngölni azt, aki mást mer gondolni. Mert annak, ki mit gondol ötvenhatról, már komoly tétje van. Ötvenhatról nem koncepciók, hanem prekoncepciók, magyarul nem vélemények, hanem előítéletek vannak forgalomban.
Egy barátomnak – valahol megírtam már –, ötvenhatban megölték az édesapját. Neki a szeme villog, agyát elborítja a vörös köd, ha ötvenhat szóba kerül, és már az is gyilkos ellenforradalmár, aki beszélni mer róla. És a szemtanuknak egy szavát sem hiszi el, holott valamennyi információja másodkézből való. Ismét más barátom tudja, hogy az oroszok csak úgy, szórakozásból belelőttek a járó-kelők közé, és mielőtt hebegnék valamit arról, hogy valószínűtlen, ő már mondja is: de az apukája a saját szemével látta. Egy másik fiatal (hatvan évesnél fiatalabb) barátom meg tudja, hogy a Kilián laktanya ablakából a forradalmárok / felkelők (akárkik: laktanyasiak) belelőttek a kenyérért sorban állók közé. Ez nem ávós-lincselés volt, sima terrorizmus. Mondom, nem létezik, azt mondja, az ő édesapja (ez egy másik apuka), a saját szemével látta, és még azt is elmeséli, mit keresett ott és éppen akkor a papája, és én ki vagyok ütve. Két édesapa saját szeme a hitelességnek oly magas foka, hogy én mondhatok bármit.
Akkor hát mondok. Én is a saját szememmel láttam (és én egy ma már negyvennyolc éves kisfiúnak meg két valamivel fiatalabb kislánynak vagyok a papája) azt a dobozt az utcán, amiben pénzt gyűjtöttünk a forradalom áldozatainak (hőseinek) a családja javára, melyekben (a dobozban) napokig ott állt a pénz, és soha senki nem nyúlt hozzá. És a saját szememmel láttam a betört kirakatokat, ahonnan senki nem emelt el egy szöget, egy zoknit, egy üveg piát sem! Az utca embere olyan gondosan vigyázott a forradalom tisztaságára. És én sem fosztogattam, pedig én az ostrom után is ott voltam a pesti utcán, és szemrebbenés nélkül zabráltam a ruszkikkal együtt a betört kirakatokból mindent, ami mozdítható volt, de ezt a jól bevált gyakorlatomat ötvenhatban nem újítottam föl, mert szentnek tartottam a forradalmat…
A gyárunkat fegyverrel védtük, nehogy valami hülye félreértve a jelszót: tiéd a gyár, hazavigyen valamit. Loptunk mi, melósok, szerszámot is, anyagot is, kijátszva a portások éberségét, a forradalom előtt és a forradalom után, de a forradalom alatt senki nem vitt el egy tűreszelőt sem!
Mekkora barmok voltunk, ugye, rendszerváltók?
Mert Önök, rendszerváltók, tönkretették azt az állami vállalatot is, amelyik még nem volt a padlón, fillérekért kivásárolták, hiszen az állam köztudottan rossz gazda. Ezt nevezték privatizációnak. De nem a népvagyon megmentéséért privatizáltak, hanem a saját nyereségükért. Ma pedig már arról beszélnek, hogy ideje privatizálni a nyereséges állami vállalatokat is…
Sokszor gondolok rá, milyen szerencse, hogy a rendszerváltás vér nélkül zajlott le, képzeljék el, hogy ha itt hősi halált haltunk volna a kommunizmus elleni harcban… És Önök, a győztesek, a nyereséges privatizálók egyik pártja hősöknek nevezné a halottakat, a másik párt áldozatoknak, a harmadik pártjuk azt mondaná rólunk, hogy közbűntényes csőcselék vagyunk.
Ez lenne csak az izgalmas politika krimi, nem igaz?!
Számomra ötvenhat a fölszabaduláskor elmaradt szocialista forradalmat jelentette. Mert negyvenötben a szövetségesek szétzúzták a régi, klerikális és feudálfasiszta rendet, és az ölünkbe hullott egy új, demokratikus társadalom fölépítésének lehetősége. Nem rajtunk múlt, hogy három év múlva a szovjet csizma a nyakunkra hágott. A hidegháború logikája akkorra jutott odáig, hogy Sztálin úgy látta, most már azt csinál a háborús zsákmánnyal, amit akar.
Nekem Nagy Imre egy volt a többi moszkovita közül – nem érdekelt. Az ötvenhármas nyitás nem hatott meg, emlékeztem rá, hogy Sztálin halálakor Nagy Imre mondta a könnyes gyászbeszédet. Még nem ismertem eléggé ezt a sztyeppei logikát, nem tudtam, hogy aki a gyászbeszédet mondja, az a következő hetman. Vagy kán. Vagy cár.
Hogy mit jelentett Nagy Imre, azt leginkább a hiányán éreztem, ötvenötben, amikor Rákosi visszaszerezte a hatalmat.
Október huszonharmadikán még csak arról álmodtunk, hogy elzavarhatjuk Rákosi sameszát a Gerőt, a sztálinistákat, a szektásokat, a vaskalaposokat, és visszajön helyettük Nagy Imre, aki már egyszer bizonyított. Aki megszűntette a kirakatpereket, aki megkezdte a törvénytelenség áldozatainak a rehabilitálását, aki a szén- és acéltermelés helyett a fogyasztási cikkek termelését szorgalmazta, aki az erőszakkal összeterelt téeszek föloszlatásába belement, aki engedélyezte a szabad munkahelyválasztást, aki talán majd lazít a túl szoros normákon is. És igen, ábrándoztunk a jugoszláv modellről, a gyárak önigazgatásáról, valamiféle munkásdemokráciáról. Nem voltam párttag, de tudtam, hogy a mostaninál nagyobb pártdemokráciát akarnak a párttagok is.
Az én ötvenhatom erről szólt október huszonharmadikáig. Amikor az utca embere úgy döntött, hogy „akármilyen kedves vendég, tizenkét év untig elég”, nem voltam biztos benne, hogy jó irányban alakulnak a dolgok. Hát a ruszkiknál is folyik a küzdelem Hruscsov és a szektások, a sztálinisták között, nehogy már itt hátba támadjuk a szovjet reformereket…
Persze ki nem örült a semlegességnek? Csak féltem, hogy nem lehet kilépni a Varsói Szerződésből; a Szovjetunió nem engedheti, hogy fölboruljon a katonai (atom) erő egyensúly.
Így aztán nem csodálkoztam november negyedikén hajnalban, csak bőgni tudtam volna. Eddig volt. És két-három napra rá hallhattam a rádióban Eisenhowert: „nem akarjuk kihasználni a Szovjetunió szorult helyzetét”. Tudomásul kellett vennünk, hogy az erőegyensúlyt a Nyugat sem szándékozott fölborítani.
Milyen volt az én ötvenhatom? Olyan, például, hogy a munkástanács megalakulásakor elhatároztuk: hétfőn fölvesszük a munkát. Egy Mizsák nevű pacák meg akarta lincselni a párttitkárt, mert „lenézte a munkásembert”: egyszer nem köszönt vissza neki a gyárudvaron.
Akkor Habuda Péter, egy alacsony fekete pasas, fölugrott az asztalra és azt kiabálta: én kommunista voltam, az is vagyok, az is maradok! De álljon ide elém, aki azt meri mondani, hogy nem a munkások érdekéért harcoltam, mióta párttitkár lettem! Senki sem állt oda, mert Habuda mindig a melósok érdekeit képviselte, és erre beválasztottuk a munkástanácsba.
Ez az én ötvenhatom épp annyira hiteles, mint bárki másé. Minimum…

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2018/1. számaÉlet és Irodalom AlapítványA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsonyNKA
Belépés