Gyermekkönyvek a Kánon-folyóban

Az irodalmi kánon olyan, mint egy ősrégi, hatalmas, hömpölygő folyó, mely egyre csak duzzad, forrása ismeretlen, útja előre láthatatlan. Természetesen a Kánon-folyó nem változ(tat)hatatlan egyes szövegek kikophatnak (folyószabályozás), míg az elfeledettnek hittek, tiltottak, és persze az újak bekerülhetnek a fősodorba. Ezek az újra felfedezett és a friss szövegek kis folyókként haladnak a kanonizált áramlat felé, azonban zsilipek zárják el az útjukat. Kérdés, ki nyitja ki a zsilipet? Ki kanonizál: az olvasó, a tankönyvszerző, a kritikus, a pedagógus vagy a könyvkiadó?
Régóta hangoztatott alaptétele a gyermekirodalomról szóló diskurzusnak, hogy a gyermekek és a felnőttek olvasmányai között nem szabad esztétikai szempontból különbséget tenni, hiszen lehetetlenség irodalomértő embereket nevelni igénytelen, gyermekmódra gügyögő mesécskékkel, versikékkel. Németh László az igényszintet magasra téve egyenesen azt ajánlja Lányaim (költők a gyermekszobában) című írásában, hogy a magyar irodalom klasszikus alkotásait adjuk a gyermekek kezébe. Németh László meglehetősen lesújtó kritikája óta sokat változott a gyermekirodalom, viszont továbbra is nehezen eldönthető kérdés, mit és mikor olvassanak a gyermekek, fiatalok, mi az elfogadott mérce és ki határozza meg a minőség kritériumait.
Kétségtelen, hogy a gyermekirodalom klasszikus alkotásai is a kánon nagy folyójában hömpölyögnek, igaz mennyiségre kis része a gyermekirodalom a nagy egésznek, mégis a legtöbb szöveg közmegelégedésre kanonizálódott, ez egyfelől jó: melyik irodalomtörténész, magyartanár gondolná megkérdőjelezhetőnek Weöres Sándor vagy Nemes Nagy Ágnes gyermekverseinek kanonikus pozícióját, szegényebb lenne a fősodor Janikovszky Éva, Lázár Ervin vagy Csukás István művei nélkül; másfelől azonban a műhely hiányára utal, hogy a főáramba kerültek olyan szövegek is, melyeket leginkább irodalomtörténeti jelentőségük miatt tisztelünk és „felejtünk ott” a kánonban.
Gondos kritikusi munka hiányába a gyermekkönyvek áradata gátlástalanul ömlött a kánonba: Bezerédj Amália Flóri könyve és Pósa Lajos versei megfértek Benedek Elek vagy Móra Ferenc meséi mellett. A válogatás hiánya nem egy jóérzésű nevelőt Németh Lászlóhoz hasonló drasztikus megoldására – a zsilip teljes lezárására – kényszeríttet. Az utóbbi évtizedek gyakorlata és a főiskolai gyermekirodalom-tanítás hozott némi kritikai frissességet, ennek és az egyre több elhivatott, gyermekirodalommal foglalkozó irodalmárnak köszönhetően végre a megfelelő kritikával illetjük a klasszikusokat, illetve sikerült megnyitni a kánon zsilipjeit a kortárs művek előtt.
Miként a felnőtt irodalomban, a gyermekek olvasmányainál sem feltétlenül kanonizációs tényező az olvasottság. Amennyiben ez így lenne, akkor biztosan nem hiányoznának a fősodorból Darren Sahn vámpírkönyv-író sikerkönyvei, vagy a Harry Potter-könyvek. Ez utóbbi sorozatnak a hihetetlen olvasottság ellenére is meglehetősen labilis a kanonikus helyzete, míg külföldön J. K. Rowling könyvei szép lassan ajánlott általános iskolai olvasmánnyá válnak, és szövegértési feladatokat oldanak meg Harry-ék segítségével a tanulók, addig sajnálatos módon a hazai diskurzus az esztétikai vonatkozások helyett csupán az etikai dimenziót érintette.
A kritikusok azonban nem egyszer olyan művet is Parnasszusra emelnek, mely az olvasó ízlésével nem, vagy alig találkozik. Jó példa erre az évente átadásra kerülő Év Gyermekkönyve-díj, melyet a Gyermekönyvek Nemzetközi Tanácsa által delegált grémium az elmúlt év legértékesebbnek tartott gyermekirodalmi alkotásának ítél oda – érdekes módon nem ezek a könyvek vezetik a sikerlistákat, társadalmi elismertségüknél nagyobb a kritikai visszhang. Elég, ha csak a Szuromberek királyfira, a Nefelére vagy a Túl a Maszat-hegyenre gondolunk. A gyermekirodalom-kánon alakulásánál problematikusnak tartom azt, hogy a kritika által akceptált szövegek nem terjednek el a köztudatban.
Ha folyamatában szemléljük a kanonizációt, akkor a kortárs gyermekirodalmi szövegekre fokozottan igaz, hogy főáramba kerülésükben egyre nagyobb szerepe van a kritikának. Az utóbbi évtizedben megsokasodó gyermekirodalommal foglalkozó fórumok (folyóirat, konferencia, fesztivál) a hagyományos gyermek-kedvencek mellett a kortárs mese- és versírók legbiztosabb szereplési lehetőségét is jelentik. Csak egy példát kiragadva a számos örvendetes jelenségből: a Friss tinta című versantológia határozott kanonizációs törekvést mutat, a kötet szerkesztői ezt a célt az utószóban így fogalmazzák meg: „az volt a célunk, hogy összeállítsunk egy olyan kötetet, amilyen már régóta nem volt: amelyben Weöres, Nemes Nagy és Tamkó Sirató méltó követőiként mai költők (kortárs klasszikusok) szerepelnek, mai gyerekekhez szóló versekkel.” A könyvet üdvözlő kritika, valamint a Kaláka együttes a kötet anyagából zenésített Madáretető című albuma csak erősítette ezt a folyamatot, olyannyira, hogy a Friss tinta mára megkerülhetetlen gyermekirodalmi szövegkorpusszá vált, gyerekek-felnőttek olvassák, idézik. Innen pedig már csak egy lépcsőfok, hogy az alsó tagozatos olvasókönyvekbe is bekerüljenek (és ezzel országos ismeretségre tegyenek szert) Varró Dani, Kukorelly Endre vagy akár Tóth Krisztina versei.
És, ha már a tankönyveknél tartunk: sem a sokszor frissített NAT, sem a tankönyvszerkesztők nem elég bátrak ahhoz, hogy a kritika által is értékesnek ítélt szövegeket integrálják a tantervekbe. Az évről évre feladott kötelező olvasmányok mellett nincs egy gazdag, a kanonizált gyermekkönyveket is ajánló olvasmánylista, mely népszerűsítené a jónak vélt gyermekirodalmat (talán egy ilyen bővülés a kiadóknak is érdekükben állna).
Persze az sem ártana, ha a sokat kritizált, először 1999-ben megjelent Gyermekirodalom című monográfia mellé két vagy három újabb (tan)könyv kerülne, mely szemléletében és vizsgálati módszereiben frissítené a (gyermek)irodalom-történeti diskurzust, és nyitogatná-csukogatná a még most is bőven áradó gyermekkönyv-folyók előtt a zsilipeket.
Pompor Zoltán