Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Osvát Ernő
Aforizmák
Csibi
tűzoltó lesz
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Osvát Ernő <br> Aforizmák Csibi<br>tűzoltó lesz
Kanonizáltak és klasszikusok

Kanonizáltak és klasszikusok

A szótár a sokjelentésű kánon szó első értelmezéséül ilyen szinonimákat sorol: irányadó mérték, szabály, kötelező minta. Az irodalmi kánon a kritika hangadó részének álláspontja, amely szerint a műveket a zsinórmértéknek kikiáltott írócsoport stílusához és világnézetéhez kell mérni. A kanonizált műveket széltében-hosszában idézgetik, hivatkoznak rájuk, és etalonként emlegetik az irodalmi publicisztika népszerű fórumain. A kánon véglegességre törekszik, de néhány év, évtized multán új kánon szorítja le a katedráról, éppoly kíméletlenül, mint ahogy ő taszította félre a korábbit. A kánont tekintélyes kritikusok hozzák létre, és a stréberek meg az üzletemberek terjesztik el a demokráciahiányos irodalmi életben.
Ne tévesszük össze a klasszikus művek és szerzők kiválását a kanonizálással. Előbbi természetes, utóbbi mesterséges folyamat. Megkülönböztetésük csak utólag könnyű, a kiválasztódás közben könnyen összemosódnak. A példaadónak kikiáltott művek korszellemet kifejező tulajdonságai nélkül a kanonizálás éppúgy elképzelhetetlen, mint egy ismeretlen szerző váratlan berobbanása az irodalomba, vagy mint egy írói életmű klasszikussá érlelődése. Voltunk már tanúi klasszikusok kanonizálásának, és kanonizált írókból is lettek már klasszikusok – mégis fontos a megkülönböztetés. Egy mű akkor válhat klasszikussá, ha megjelenésekor az újdonság varázsával bűvöli el a közönséget, de nem minden lesz maradandó, ami újkorában izgalmat kelt. Mégis előfordul, hogy etalonként állítanak be olyasmit, amiről még nem dőlt el, hogy maradandó-e, vagy mulandó divatjelenség. Az irodalomtankönyvek összeállítói a klasszikusokat szeretnék megismertetni a diákokkal, de őket is befolyásolja a kánon. A tankönyvek elsősorban a megszilárdult, kikristályosodott értékeket közvetítik az ifjúságnak, de nem zárkózhatnak el a közvéleményt foglalkoztató újdonságok elől. A tanárnak válaszolnia kell, amikor tanítványai kérdésekkel ostromolják arról az íróról, akiről mindenki beszél, mert nevétől hangos a sajtó, és jó, ha a tankönyvek is igyekeznek segíteni ebben.
A múltat nem érdemes utánozni, de a régi idők tanulságai segítenek abban, hogy ne kövessük el újból azokat a hibákat, amelyekbe eleink már beleestek, és kivívott erényeiket ne veszítsük el. Irodalmunk egyik nagy korszaka a 20. század elejére, a Nyugat induló éveire esik. E szellemi mozgalom vonzerejét növeli, hogy nem volt kánonja. Egy volt fontos, a minőség s a mögötte álló tehetség. A Nyugat-kör vezéralakjának elismert Ady Endre maga is arra törekedett, hogy kívüle más tehetségek is a napos oldalra kerüljenek – versben és cikkben köszöntötte kiemelkedő pályatársait. Rokonszenvet kifejező költeményei, amelyeket például Móriczhoz vagy Babitshoz írt, nem csupán gesztusértékűek, hanem életműve legjavához tartoznak. Éreztetik, hogy a Nyugat nagyszabású toborzó munkát folytat, és minden jelentős tehetséget mozgósít a maradi, millenniumi dicsőségbe beleragadt irodalomszemlélet képviselőinek ellenében. Helye volt ebben a mozgalomban a kifinomult világpolgári szellemet a hazai ősiséggel és a reformátussággal egyesítő, kurucos Ady mellett a paraszti őserőt éreztető és az esendő szegénységet is megmutató Móricznak csakúgy, mint a nietzschei értelemben görögös, ugyanakkor az egész modern európai irodalomra nyitott s mély nemzeti önismerettel fölvértezett Babitsnak. Nagy szükség volt a dzsentri századvégi, századfordulói hanyatlását és haldoklását nagy művészettel kifejező, új érzékenységet és időszemléletet hozó Krúdyra is. A Nyugat szervezői munkáját s az értékkiválasztást vállaló szerkesztők és kritikusok, Osvát, Ignotus, Schöpflin figyelme kiterjedt a napszámosok és lumpenrétegek életét a regényirodalomban megjelenítő Tersánszkyra éppúgy, mint Kassák vasmunkás világára és avantgárd stílusára. S bár Kosztolányi és Ady közt nem volt egyetértés, ők is jól megfértek egymás mellett, és egyikük sem várta el a kritikától, hogy csak őt méltassa, a másikról pedig hallgasson, vagy ellenségesen szóljon. A Nyugat mecénásai sem törekedtek a kiszorítósdira.
Nem volt kánonja a Nyugatnak, elég volt az eredetiség ahhoz, hogy valaki otthont találjon a folyóiratnál. A Nyugat kritikusai türelmesebbek is voltak az ellenfélnél. A szabadelvű Ignotus csak a régiek mellett követelt helyet az újaknak, Kosztolányi pedig nem kirekesztéssel válaszolt a kirekesztőknek, Rákosi Jenőnek vagy Herczeg Ferencnek: megírta róluk mindazt a jót is, ami róluk elmondható. Udvarias volt, és ami még fontosabb, helyreállította a dolgok természetes rendjét. Az új nemzedék nem az apagyilkos dühével esett neki Bródy Sándor, Heltai Jenő és Gárdonyi Géza nemzedékének, hanem elfoglalta helyét, ha nem is egy közös asztalnál, de a szomszéd kávéházban.
Ma nincs békesség kettészakadt irodalmunkban, és nem látom azt a semleges fórumot, amelyen egyenlő mértékkel méltatják és/vagy bírálják mindkét oldal íróit. Joggal mondhatná valaki, hogy nem szeretné folytatni a pártállam irodalompolitikáját, és nem kér az „egy király, egy cigány” szemléletből. Ezzel egyet is értenék, de a gyakorlatban levont következtetéssel már nem. Én elfogulatlan irodalomszemléletet szeretnék, nem pedig az elfogultság korlátlan szabadságát, amikor csak a kedvezményezettek igazsága érvényesül.
Nemrégiben azt hallottam a nemrég elhunyt irodalmárról, Balassa Péterről a róla megemlékező tévéműsorban, hogy ő „megcsinálta” a nyolcvanas évek új hullámát a szépprózában. Természetesen írók is kellettek ehhez (a névsor annyira ismert, hogy fölösleges nekem is újracsócsálnom). „Megcsinálta” az új szépprózát – és más irodalmárok közreműködésével posztmodernként kanonizálta. De ha ez csakugyan úgy működik, hogy a kritikusok csinálják az irodalmat, akkor szükség lesz egy-két független, szabad szellemű fórumra, ahol helyük van a kanonizáltaktól eltérő tehetségeknek is.
Létezik a kánon szónak olyan jelentése is, hogy a kórus egyik szólama elkezdi az éneklést, majd két ütemmel később rázendít a másik, esetleg a harmadik is, és szép összhang keletkezik ebből a két- vagy sokszólamúságból. Ha azonban a kórusvezető (legyen bár kulturális miniszter vagy irodalmi guru) csak az egyik szólammal törődik, akkor elviselhetetlen kakofónia támad.
Alföldy Jenő

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2018/2. számaÉS Páratlan oldalA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsony
Belépés