A kitüntetők és kitüntetések szerepe
Sajátos kettősség figyelhető meg irodalmi életünkben: egyrészt sokan hangoztatják, hogy a díjak nem fontosak, azok nem az igazi értékeket igazolják vissza, ugyanakkor szinte mindenki boldogan veszi át a számtalan elismerés egyikét, másikát. Rangos és kevésbé fontos díj pedig több tucatnyi van, szinte minden folyóirat alapított egyet (a szerzőkörét jutalmazandó), s ezeknek valóban lehet közösségszervező, szerzőket megtartó ereje. A Magyar Műhely, amelyeknek szerkesztőségi munkájában részt veszek, évtizedekig adta ki az avantgárd értékeket képviselő íróknak, képzőművészeknek a Kassák-díjat, amelyet Kassákné alapított, s amelyhez a Műhelyt segítő világhírű szobrászművész Nicolas Schöffer nyújtott támogatást. A Szépirodalmi Figyelőnél két éve alapítottunk díjat, ahol az évi két díjazottnak külön örömet szerez, hogy a szerény pénzbeli elismerés mellé egységes bronzplakettet is kapnak, hasonlóan a Kortárs szerkesztőségének egy évfolyam kiemelkedő publikációját, vagy tartós munkatársi tevékenységet díjazó plakettjéhez. Több határon túli magyar folyóiratnak is van saját díja, hogy csak egy példát említsünk, Marosvásárhelyen a Látó-díj.
A szerény és álszerény hangok ellenére állíthatjuk, az állami díjaknak van a legnagyobb jelentőségük, mert az állam szakmai és anyagi elismerése mögött van a legszélesebb szakmai konszenzus, illetve a központi díjátadásokat övező nagyobb médiaérdeklődés is egyre fontosabbá válik. A Minisztertanács által 1950-ben alapított József Attila-díj odaítélésében számos szakmai szervezet vesz részt, bár jelölési joga minden magyar állampolgárnak van, a tényleges jelöltlista a különböző irányultságú szervezetek javaslataiból áll össze. Sajnos Rockenbauer Zoltán minisztersége idején a szakmai szervezetek képviselőiből összeálló kuratórium nehezen kivívott jogait korlátozták, a korábbi döntéshozó fórumot javaslattevő grémiummá fokozták le, s ezt a döntést azóta egyik miniszter sem vonta vissza, pedig a szakma ezt folyamatosan kéri. Méltatlan a díjjal járó pénzösszeg mértéke is, hiszen a Kossuth-díj majdnem harmincszor nagyobb pénzbeli juttatással jár. A rendszerváltáskor többen megfogalmazták meg, hogy szerencsésebb lett volna új művészeti kitüntetéseket alapítani, hiszen a diktatúra éveiben gyakran a párthűség és nem az irodalmi minőség volt az odaítélés fő szempontja, ráadásul sztahanovista vájároktól kezdve a kommunista fűzfapoétákig sokan megkapták, akikkel szellemi életünk kiválóságai nem szívesen vállalnak közösséget. Ezért is féltek többen attól, hogy a Digitális Irodalmi Akadémiának az egykori Kossuth-díjasok automatikusan a tagjai lehetnek, végül a 39 taggal alapított DIA létrejöttekor csak az élő Kossuth-díjasok és Babérkoszorúsok kerültek be a rangos testületbe. A jelenleg 62 fős DIA az évi egy ülésén választja be maga közé az új, nem feltétlenül Kossuth-díjas tagját.
A szocializmus éveiben a JA-díjat egy szerzőnek többször is odaítélhették (ez a lehetőség elvileg ma is megvan), sokan kétszer is megkapták, de egyes kimagasló irodalmi teljesítményeket háromszor is JA-díjjal megjutalmaztak (például Hubay Miklósét). A rendszerváltáskor a döntéshozók a jogfolytonosság mellett tették le a voksukat, s bár átalakult az állami díjak rendszere, a JA- és a Kossuth-díj megmaradt, s az utóbbi másfél évtizedben a rangjukat is sikerült növelni.
A határon túli magyar írók legtöbbje csak a kilencvenes években léphetett be az Írószövetségbe, a JA- és a Kossuth-díjat is csak azóta kapják meg a magyar államtól. Életrajzukban azelőttről elsősorban a befogadó országok hivatalos szocialista kitüntetéseire találunk utalásokat, Lászlóffy Aladár például kétszer kapta meg a Román Írószövetség díját (1971, 1983), de a Román Tudományos Akadémia Eminescu-díját (1974) szintén a magáénak tudhatja. Sütő András kétszeres Állami Díj-as (1950, 1953), valamint a Romániai Írók Szövetségének díjasa (1970, 1974), nagydíjasa (1997), de más romániai díjakkal is büszkélkedhet.
Fontos volna, ha újra rangos magándíjakkal jutalmaznák az írók teljesítményét. Az egykori Baumgarten-díj jelentősége máig hat, bár ma már csak három Baumgarten-díjas író él és alkot közöttük: Takáts Gyula, Juhász Ferenc és Szabó Magda. Az egyik mai magándíj, az 5 millió forinttal járó Magyar Irodalmi Díj egyoldalúságát többen szóvá tették, persze idén nem ezért nem osztották ki, hanem a hírek szerint a szponzorok mondták fel a finanszírozását. Különösebb szakmai érdeklődés nem övezi a másik, ugyancsak komoly összeggel és nagy médianyilvánosságon járó magándíjat, a Demján Sándor által 2003-ban alapított Prima Primissimát. Amennyiben azonban hosszú távon fenntartható lesz a díj finanszírozása, az egzisztenciális problémákkal küzdő, önmagukat nem egyszer áruba is bocsátó írók körében komoly rangot vívhat ki magának. A kisebb magándíjak között említsük meg az Alexander Brody által 1994-ben létrehozott Bródy Sándor-díjat, amelyet elsőkötetes prózaíróknak ítélnek oda. Szomorú, a szakminisztériumot is minősítő tény, hogy még ezzel a fiataloknak szánt magándíjjal is jóval több pénz jár együtt, mint amennyit a gyakran életműveket elismerő József Attila-díj mellé adnak. Az eredetileg fiataloknak szánt JA-díjat sokszor hetven-nyolcvanéves kollégáink kapják meg, szükség lenne tehát a szakmai díjak három színtűvé tételére: a csúcsteljesítményeket jutalmazó Kossuth-, a rangos irodalmi munkásságot elismerő középdíj, azaz a JA-díj mellé egy fiatalokat ösztönző újabb állami kitüntetés alapítása indokolt. Ez persze újabb forrásokat igényelne. Egyelőre a Móricz-ösztöndíjat tüntethetik fel az ifjú alkotók a munkájukat elismerő állami juttatásként.
Sok külföldi kitüntetéssel is jutalmazzák a nemzetközi szellemi életben is jelenlevő írótársainkat. Ezek közül a legrangosabb a Nobel-díj, amelynek végre egy hazánkfia is büszke tulajdonosa. Kertész Imre nagy sikeréből egy kevésbé megosztott kulturális élet esetén az egész magyar irodalom profitálhatna, az egyes táborok közti szakadék azonban csak egyre mélyül, ahelyett, hogy a szükséges párbeszéd igénye növekedne.
L. Simon László