Mélytengeri Mentőcsapat
Ben és Holly
apró királysága
Livi meséi
Babák magyar
népi viseletben
Mélytengeri Mentőcsapat Ben és Holly <br> apró királysága Livi meséi Babák magyar <br> népi viseletben
Hogyan javasol(t) az írószövetség?

Hogyan javasol(t) az írószövetség?
Az egykori elnök emlékei

Már a rendszerváltás után, a kilencvenes években állt az írószövetség élén Tornai József. Egyik emlékezetes lépése volt, hogy jogi fogással, pontosabban a szervezet nevének Magyar Írók Szövetségéről Magyar Írószövetségre történő megváltoztatásával elérte: nem magyar állampolgárságú írókat is fölvehessenek a társaságba. Azóta lehetnek tagjai az írószövetségnek kisebbségben élő magyar alkotók. A határainkon túli szerzők egymás után kerültek be a választmányba és az elnökségbe.
Mivel a Kossuth- és a József Attila-díjra mindig a szakmai szervezet javasolt írókat a kitüntetéseket odaítélő állami intézményrendszernek, arra kértem Tornai Józsefet, emlékezzék a jelölés folyamatára.
– A rendszerváltozás előtt kizárólag politikai ügy volt a díjazás. A párt összeállította, majd pedig megszavaztatta a listát. Az volt a demokratikus látszat fenntartására szolgáló trükk, hogy az ülésen lehetett még javasolni, de az így pótlólag fölvettek sohasem kerültek be a kiválasztottak közé, függetlenül az írók személyétől és teljesítményétől. Emlékszem, 1977-ben Fekete Gyula föl is szólalt, s megkérdezte, miért játsszák ezt a komédiát. Hogyhogy, hökkent meg az akkori elnök, Dobozi Imre, aki mellett ott ült Aczél György, hiszen javasolhattok. Persze, válaszolta Fekete Gyula, de most legyen úgy, hogy az új nevek megszavazása után gépeljék újra a listát ábécésorrendben, hogy ne látszódjék, kik kerültek be utólag. Az ötlet jó volt, de nem járt sikerrel. A helyzet 1981-ben változott valamelyest, akkor tört ki a Szolidaritás forradalma Lengyelországban. A párt itthon belegyezett a titkos szavazásba.
– Ezért hát a közvélekedés, miszerint a díjak nem feltétlenül a teljesítményt mutatják, hiszen fölülről diktálják a neveket.
– De ez már a múlté. A rendszerváltást követően, 1989-90 után ritkán szóltak bele a döntésbe, különböző fokozatai voltak a véleménynyilvánításnak. Az Orbán-kormány éveiben már nem én voltak az írószövetségi elnök. Akkoriban a szakmai mellett egy, a miniszterelnök által kijelölt kuratórium is létezett, amely szintén irodalmárokból tevődött össze, de végső soron a miniszterelnök mondta rá a javaslatokra az áment, illetve utasította el azokat. Antall József idejében egy-két módosítás akadt, s tudtuk, betegágyán a miniszterelnök megkérte jövendő utódát, Boross Pétert, hogy ennek vagy annak az írónak legyen Kossuth-díja, s az illető meg is kapta a kitüntetést. A Horn-korszakban az lett a díjazott, akit a szövetségben fölterjesztettünk. Idővel ez a nagy szabadság kellemetlenné is vált, mert egymással kerültek szembe az írók. Nem lehetett a minisztériumra mutogatni, hogy ők változtattak valamit. A mi felelősségünk lett a végső döntés.
– Hogyan hoztak döntést az Ön elnöksége alatt?
– Akkor még kevesebb írószervezet volt, mint manapság. Az írószövetség, a József Attila Kör, az írószakszervezet és az Írókamara létezett. A más csoportosulásba tartozók nem léptek ki az írószövetségből, tehát többes tagság volt. Minden szervezet előre jelölt Kossuth- és József Attila-díjra érdemesnek tartott szerzőket. Ezzel a névsorral ültünk össze a kuratóriumban a József Attila-díjról dönteni, amelynek élén az írószövetség mindenkori elnöke foglalt helyet. A Kossuth-díjról az írószövetség elnöksége, illetve választmánya határozott. Az összejövetel idejére megszületett egy javasolt lista, amelyről szavaztunk. Ha az volt a megállapodás a tárcával, hogy nyolc vagy tíz írót jelöljünk, akkor az első nyolc-tíz, legtöbb szavazatot kapott neve ment tovább a minisztériumba.
– Hányból választották ki a József Attila-díjra jelölteket?
– A választmánynak hetven-hetvenöt tagja volt, általában harmincan voltak a jelöltek, ebből bent maradtak öten vagy nyolcan. Az volt a fölfogás, hogy minden helyre legalább két jelölt legyen. Mindegyik írószervezet megtette a javaslatait, azután pedig szavaztunk. Minél több tagot számlált egy szervezet, annál több képviselőt delegálhatott a grémiumba. Az a jelölt, aki a küldöttektől megkapott öt szavazatot, már többnyire "továbbjutott". A négy szavazatot szerzettek azonban nemigen. Ha némelyekre egyenlő számú szavazatot jutott, elkezdődött a kortes munka, megpróbáltuk meggyőzni egymást, hogy eldőljön a jelölt sorsa. Érveltünk, a szóban forgó író munkásságáról, teljesítményéről, legutóbbi műveiről mondtunk véleményt, esetleg a személyiségét is mérlegeltük.
– Voltak-e sértődések?
– Nem tudok róla. Csak arról folyt vita, hogy nekünk, akik odamegyünk, milyen fölhatalmazásunk van. Ez volt a kritikus pont. Mert ha a szövetség választmánya megjelölt, mondjuk, hat nevet József Attila-díjra, akkor elvileg nekünk nem volt jogunk egyikről sem lemondani, de ha valamelyikük nem kapott elegendő szavazatot, akkor nem terjesztették föl, s nekünk azzal kellet visszamennünk az írószövetségbe, hogy nem teljesítettük a fölhatalmazásunkat. Meg kellett érteniük, hogy nem egy szervezet határoz.
– Kegyeleti okból is adtak ki díjat?
– Igen, ez történt például Faludyval, aki tizenöt-húsz évvel ezelőtt nagyon beteg volt, úgyhogy nem is március 15-én, hanem valamikor novemberben nyújtották át neki a Kossuth-díjat. Juhász Ferenc pedig kétszer kapott Kossuth-díjat. Olyan kirobbanó tehetség volt, hogy az Apám című elbeszélő költeményéért a húszas évei elején megkapta ezt az elismerést. Jóllehet, azzal fejeződött be a vers, hogy az apa a halálos ágyán azt mondja, "A pártot, fiam, sose feledd a pártot". Persze 1956 után a szerző úgy döntött, nem illik hozzá ennyire a pártosság, a vers vége azóta az apát ajánlja a fiú emlékezetébe... Megható történet jut eszembe a kitüntetések kapcsán: amikor Rába Györgynek ítéltük oda a Széchényi-díjat, ő azzal keresett föl, hogy a teljes összeget a pörbölyi iskola rendelkezésére kívánja bocsátani. Ennek a Somogy megyei falunak a diákjai közül jártak szerencsétlenül számosan egy buszbaleset következtében. Még arra is megkért Rába György, hogy ne hozzam nyilvánosságra az adományozást. Csak ahhoz járult hozzá, hogy belső írószövetségi kiadványban adjunk hírt nemes cselekedetéről.
– Ön melyik díjára a legbüszkébb?
– Az 1990 óta létező Arany János-díjra, mert tudom, hogy ebbe a döntésbe senki sem szól bele, ezt az elismerést az írótársaimtól kaptam.
Mátraházi Zsuzsa

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



A Könyvhét 2017/4. számaA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsonyNKA
Belépés