Kiből lesz az olvasó?


Tudjuk jól Janikovszky Éva Kire ütött ez a gyerek? című klasszikusából, hogy a felnőttek jobban szeretik a saját képükre formált mintagyerekeket, mint az elvárásaiknak megfelelni nem tudó vagy nem akaró csemetéket. Kifejezetten kudarcként élik meg gyermekük dackorszakait, kamaszkori lázadásait, önállósodási kísérleteit. Az is baj, ha sokat játszik a gyerek, és az is baj, ha keveset; az is baj, ha sokat tévézik, és az is baj, ha sokat olvas, bár ez utóbbit szívesebben veszik a szülők, mintha egyáltalán nem venne könyvet a kezébe. A szülők által elvárt sztereotip viselkedési normák közül az egyik, hogy a művelt ember olvasson, bár ez a kijelentés napjainkban egyre kevésbé állja meg a helyét, mert – mint az több a felnőttek olvasási szokásait vizsgáló felmérésből kiderül – már a mai szülők sem olvasnak olyan elánnal, mint azt elődeik tették. Jogosan merül fel a kérdés a fiatalokban: miért olvassak, ha szüleim sem teszik ugyanezt? Egyáltalán mi hasznom van abból, hogy olvasó leszek?
Az Alexandra Pódiumon június 7-én mutatta be az Animus Kiadó Kiből lesz az olvasó? című módszertani segédkönyvét. Balázs István a kiadó igazgatója a könyvbemutató egyik fontos céljának nevezte, hogy a könyv írásainak szerzői ne csak a szöveg virtuális terében, hanem a valóságban is találkozhassanak és megoszthassák tapasztalataikat egymással és a hallgatókkal. Azt, hogy mennyire időszerű a kötet címében feltett kérdés, mi sem bizonyítja jobban, hogy másfél óraelteltével lezárni nem, csupán a befejezni lehetett a diskurzust.
A kötetet a kiadó felkérésének eleget téve a Nagy Attila olvasáskutató, a Magyar Olvasástársaság (HUNRA) elnöke méltatta. Rövid értékelésében külön kiemelte, hogy a témával foglalkozó irodalomban különleges, üde színfoltnak számít a rövid esszéket, gondolatokat tartalmazó könyv, amely nem ragad le a helyzetelemzésnél, az aggodalmaskodó szólamoknál, hanem az írások szerzői a jelenlegi helyzetet jól felmérve érdekes, ötletes tanácsokkal szolgálnak az olvasóknak, akik valószínűleg a könyvtárosok, a pedagógusok no meg persze a szülők köréből kerülnek majd ki. A könyv sokszempontú megközelítésével, kérdésfelvetéseivel lehetőséget teremt arra, hogy minél többen aktívan bekapcsolódjanak az olvasóvá nevelés folyamatába. Ezt a párbeszédet segítheti a könyv írásainak könnyed, derűs, szubjektív hangvétele is. Az esszékről szólva Nagy Attila megjegyezte, hogy nagyon sok egymást erősítő, egymással párhuzamosan futó szál található a könyvben, ami segíti az olvasót az egyes témakörök mélyebb megismerésében.
Fenyő D. György a kötet szerkesztője szerint a kötet megtervezésekor és a szerzők felkérésekor azt a szempontot tartották szem előtt, hogy minél több olyan gyermekekkel foglalkozó szakembert gyűjtsenek össze a pedagógia, a pszichológia, a folklór, a könyvtár, az irodalom területéről, akik tapasztalataikat, élményeiket át tudják adni a könyv olvasóinak. Körkérdésére (Hogyan lesz az olvasó?) a kötet szerzői személyes példákkal válaszoltak. Boldizsár Ildikó mesekutató azt tartotta legfontosabbnak kiemelni, hogy nem tudunk egységes receptet adni a gyerekek olvasóvá nevelésére. Minden gyermek másképp jut el az olvasmányokhoz, az azonban közös bennük, hogy mindannyian kíváncsiak a világra. Csák Annamária pszichológus ezt a gondolatot folytatva arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyerekek talán éppen az iskola hatására szoknak le a kíváncsiságról és a csodavárásról, fontos tehát mesékkel, történetekkel táplálni a képzeletüket. Az iskola szerepéről szólva Kulcsár Gábor, a hazai Waldorf-mozgalom egyik jeles képviselője arról beszélt, hogy a közös beszélgetések, a saját történetek közösségi újra mondása (beszélgetőkör) segítheti az iskolás gyerekeket az olvasóvá válás felé. A könyvben így ír ugyanerről a kérdésről: „A könyvek és az olvasás szeretetét abban a korban, amikor a gyermekek még nem birtokolják az olvasás képességét, a mesélés által alapozhatjuk meg. Sőt, a mesélés szerencsés esetben nem ér véget akkor sem, amikor a gyermekek már magabiztosan olvasnak, és maguk is olvasó emberekké válnak. A gyermek továbbra is igényli azt, hogy megmártózhasson a mesék és a történetek világában.” A mesélést, ezt az olvasó kor előtti közösségi formát több hozzászóló az olvasóvá válás első lépcsőfokának nevezte, a mesélés révén a gyermekek történeteket tudnak újra átélni, ráadásul maguk is részt vehetnek a mesélésben. Boldizsár Ildikó könyvben leírt gondolatait idézve: „… az olvasóvá nevelés nem az iskolában kezdődik. De még csak nem az óvodában. Aki mese- és beszédhiánnyal érkezik az oviba, abból majdnem bizonyosan nem-olvasó gyerek, nem-olvasó felnőtt lesz. Az olvasóvá nevelés első számú felelőse maga a szülő, aki nem azzal segítheti elsősorban a folyamatot, hogy példát mutat (az olvasás és a könyvek szeretetére, tiszteletére), hanem azzal, hogy mesél. A meséléssel észrevétlenül megtaníthatja a gyermekét arra, hogy képes legyen koncentrálni, figyelni mindarra, amit hall. Ez a későbbi olvasásnál és a szövegértésnél is alapkövetelmény lesz.”
A kötet talán legmeghökkentőbb tabudöntögető írása Fenyő D. György nevéhez fűződik, aki az olvasónapló ellen írt röpiratában a tanítók-tanár kedvelt kötelező olvasmányellenőrző módszerét kidobásra javasolja. A radikális írás szerzője azonban nem ragad le az olvasónapló ostorozásánál, igyekszik olyan tanácsokat adni kezdő és gyakorló pedagógusoknak, melyek segítségével a kötelező olvasmányok kesernyés mellékíze megédesíthető: „Mi a teendő? Ha jelen írás olvasója tanító néni vagy magyartanár, akkor azt tanácsolom: ne írasson többé olvasónaplót. Adjon viszont föl továbbra is olvasnivalókat: kötelezőket is, ajánlottakat is, lehetőleg minél többet, illetve pontosan annyit, amennyit tanítványai élvezettel és kis erőfeszítéssel el tudnak olvasni. Válasszon olyan olvasmányokat, amelyeket szeretni szoktak. Ne elsősorban az vezesse döntésében, hogy mit diktál a tanítási hagyomány, hanem az, hogy mi vezeti el leginkább a céljához: ahhoz, hogy olvasni tudó és szerető, művelt, okos, tisztességes, érdeklődő gyerekek kerüljenek ki a keze alól.”

Kiből lesz az olvasó?
Animus, 159 oldal, 1490 Ft
Pompor Zoltán