CARLOS RUIZ ZAFÓN
A szél árnyéka

Elérkezett hozzánk is a „Zafón-mánia”: már olvasható magyarul (Palatinus, 2005) az utóbbi évek egyik legnagyobb spanyol könyvsikere, amelynek Carlos Ruiz Zafón a szerzője és A szél árnyéka a címe. Első megjelenése óta (2001) több mint ötven (!) kiadást ért meg Spanyolországban, dicshimnuszokat zengtek róla a tengeren innen és tengeren túl. Németországban például hónapokig vezette a bestseller listát, Franciaországban pedig elnyerte 2004-ben a legjobb külföldi regény díját. A mánia új keletű és bizony elég nehezen érthető.

Hat éve ugyanis az 1964-ben született Ruiz Zafónt még hazájában is kevesen ismerték. Diákként ugyan folyamatosan írt, nem is akármit, például egy hosszú, hatszáz oldalas (!) regényt, amelyet gondos csomagolásban elküldött több nagy kiadónak. Kapott biztató szavakat, ő mégis a film, majd a hirdetői világ felé indult el; ez utóbbiban hamar megtelepedett, és jól fizetett, sikeres pályát futott be. De nem elégedett meg vele, belekóstolt a filmezésbe, a forgatókönyv-írásba is, aztán ismét váltott: ifjúsági prózával próbált szerencsét a kilencvenes években – és tisztesen helyállt: négy regényt adott ki (Ködherceg, Éjféli palota, Szeptemberi fények, Marina a címük), az elsővel díjat is nyert, és minddel elfogadható példányszámot ért el. Aztán megnősült, és – teljesen készületlenül – Hollywoodba, gyerekkori álmainak színhelyére utazott, és azóta is ott él. Forgatókönyveivel szinte a lehetetlen kísértette, sok ezer pályázó közt kellett bizonyítania, s nem vallott szégyent, ha kiugró sikert nem ért is el. Közben azonban egy új regényen kezdett el dolgozni, stílust s tulajdonképpen műfajt váltott – és A szél árnyékával teljesen váratlanul világsikert aratott.
Mi a titka? Félretette az ifjúsági próza mintáit, és bevallottan a XIX. századi nagyregény felé tájékozódott, Dickens, Balzac, Hugo ma is a példaképe; tegyük rögtön hozzá, hogy bevallatlanul másokat is tanulmányozhatott, például a gótikus regény nagyjait és fogásait, akárcsak sok Borges-Eco motívumot, leginkább is A rózsa neve hátországát. Aztán kiválasztott egy helyszínt, ami egyszerre adott lehetőséget egy adott történelmi korszak megjelenítésére, valamint egy hatásos regényvilág kialakítására: Zafón a polgárháború utáni Barcelonát állította a mű középpontjába. Kétségtelenül „technikásan” és hatásosan aknázza ki a városregény adta lehetőségeket. Félszavakkal, apró jelekkel-gesztusokkal, utcákra, épületekre, eseményekre történő utalásokkal mondja ki a spanyol-katalán olvasóknak az elnyomás kimondhatatlan vagy elhallgatott titkait. Az ibériai történelmet nem ismerőknek pedig olyan mikrokozmoszt teremt, amelyben jól megférnek a titokzatos, képzeletbeli elemek, akárcsak a negyvenes-ötvenes éveket bemutató leírások. Csak két példa: az elrejtett könyvek motívuma fikciósan és az ötvenes évek világában is hatásos eszköz; a csengőfrász kiaknázható a cselekménysor bármelyik krimiszerű részében, akárcsak a háború utáni hangulat realista megjelenítésében. Társadalmi szinten is hasonló megoldást találunk: a szerző láthatóan szélesre szabja a korabeli társadalomról festett képet, de figurái ugyanakkor – a koldustól a diktátorig – könnyen felismerhető, mindenütt ismert típusokat is formáznak. Zafón receptjéhez hozzátartozik továbbá a humor is: ügyesen ellenpontozza a „komoly”, olykor rémséges fejezeteket apró, gyakran banális vagy épp morbid jelenetekkel. Az öregek otthonában nyomozó két hős például temetkezési vállalkozónak adja ki magát, mire következik a hullamosdatás „vicces” jelenete; vagy egy Sztálin-rajongó taxisofőrnek megjegyzi az egyik utasa, hogy tudtával a nagyvezér bizony testi bajokkal küzd, így csak akkor tudja a hólyagját kiüríteni, ha közben neki az Internacionálét éneklik.
Ezt a műfaji formát és tér-idő keretet azután gyorsan pergő, izgalmas cselekménnyel töltötte meg Zafón. (Ahogy Joschka Fischer nyilatkozta a német fordításról nyilvánvalóan sokak nevében, „letehetetlen” a könyv.) Valóban egymást követik a rejtélyes események, a történet szálai többszörösen összefonódnak, jól működik minden fejezetben a titok-mechanizmus, a késleltetés, az elhallgatás megannyi formája. Persze a hangsúly a krimis üldözésen-keresésen van, ki kell deríteni például, hogy ki rejtekezik egy bizonyos szerzői név mögött, hogy hova lett a keresett könyv teljes első kiadása, vagy épp hogy miért nem jutott el a címzetthez egy hosszú éveken át őrzött szerelmes levél. És természetesen szüntelenül működnek a sötét erők, az utolsó lapig izgalmas fordulatokkal mutatja be Zafón a gonosz végtelen mesterkedéseit.
Ügyes a témafelvetés, és jól működik a fikcióteremtő regényírói gépezet is; de mennyire eredeti és mennyire elmélyült alkotás A szél árnyéka? Zafón írói ötletei se a spanyol nyelvterület, se a modern regény eszköztárához képest nem újszerűek. A szerző olyan motívumokat halmoz, mint hogy a könyvtár-könyvesbolt labirintus, hogy csak egy példány marad fenn egy műből, hogy a kérdéses könyv szerzője fiktív, hogy a mű maga nem eredeti, hanem fordítás, hogy a keresett és az épp olvasott mű talán egybeesik – ezek mind megtalálhatók Cervantestől Borgesig sok szerzőnél; hasonlóan laposnak tűnnek a slusszpoénok, például a fő szál szerelmi tragédiájának a megoldása: kiderül, hogy - mint Dickensnél vagy Wagnernál - testvérek a szerelmesek. Ötletek átvétele önmagában természetesen még nem negatívum, de a feldolgozásuk is jobbára rutinszerű, különösen a regény második felében. Sok az ismétlés, sok a tömörítés nélküli on-line leírás, az elnagyolt elem (például a cím), amint sok a fekete-fehér jellemzés és a szinte közhelyes asszociáció is: Fumero, nemcsak köpönyegforgató szélhámos, hanem élete minden pillanatában szadista szörnyeteg; a házmester természetesen szeret pletykálni, a kubai nők mind mulattok és csodás szeretők. A szél árnyéka mutatós, olvasmányos könyv, de nem lépi túl a light irodalom ismert kereteit.
Ennyi volna a Zafón-mánia alapja? Ugyan, a szerző még kéreti magát egy kicsit, de ebből a könyvből megjósolhatóan filmet is csinál, és mint egy friss interjúból megtudhattuk, A szél árnyéka tulajdonképpen egy trilógia első darabja, már készül is a második kötet, melyről egyelőre annyit tudni, hogy – ki gondolta volna? – Barcelonában játszódik és egy történelmi korszakot dolgoz fel olvasmányos formában.

Scholz László