Babák magyar
népi viseletben
Macskarácsony
Kicsi Csascsi
és a rosszcsont madár
Csibi
tűzoltó lesz
Babák magyar <br> népi viseletben Macskarácsony Kicsi Csascsi <br> és a rosszcsont madár Csibi<br>tűzoltó lesz
Mindenki hoz magával, visz magával valamit – Bordás Győzővel Budapesten – Könyvhét 20

[A Könyvhét megjelenésének huszadik évfordulójára készülve közreadott írás a netkorszak előtti időkből]

Bordás Győző 1948-ban Verbászon született. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Tanszékén diplomázott, majd megszerezte az irodalomtudományok magisztere címet. A Magyar Szó művelődési rovatánál  1971–1976 között dolgozott, a Híd szerkesztője 1976–1986 között volt, a Fórum Könyvkiadó igazgató-főszerkesztője 1987–1995, a Fórum Lap- Könyvkiadó és Nyomdaipari Közvállalt vezérigazgatója 1995–2000, a Fórum Könyvkiadó főszerkesztője 2001–2006, a Fórum Könyvkiadó szerkesztője 2007–2010, a Magyar Szó Kft. igazgatója 2010-től. Ennyit a „szófukar lexikon” címszavából, a magyar irodalom és könyvkultúra meghatározó szereplőjéről ennél többet lehet megtudni a vele készült interjúból.

Mindenki hoz magával, visz magával valamit – Bordás Győzővel Budapesten
2000. június 29.

– Két éve a Budapesti Tavaszi Könyvfesztivál szokásos záróprogramjának, a "születésnapi bulinak" a vendégeként ismertelek meg személyesen. Jeles alkalom volt: akkor töltötted be az ötvenet. Kérlek, egészítsd ki a szófukar lexikonok rólad szóló címszavait!

– Ebből már kiderült, hogy 1948-ban születtem, a Ferenc-csatorna menti Verbászon, abban a kisvárosban, ahol egyébként Molter Károly is született, és Szirmai Károly élt. Verbász, illetve Új-Verbász érdekes városka, megjelenik persze a regényeimben, a Fűzfasípban meg a Csukódó zsilipekben is, és a trilógia készülő harmadik részében is. 1802-ben Kiss József megépítette a Ferenc-csatornát, akkor kezdődött fejlődni. 1876-tól Verbásznak olajsajtolója, kendergyára volt, 1912-ben pedig felépült a híres-nevezetes cukorgyára, amelynek édesapám volt a főkertésze. Verbász tehát ipari fejlődésnek indult, polgáriasodott. Azt hiszem, ez határozta meg az életemet. Állandó kapcsolatban voltam ezzel a polgári közösséggel. A gimnáziumot már Újvidéken végeztem, természetesen magyar nyelven, és itt végeztem el a magyar szakot is. És olyan szerencsém volt, hogy amikor 1971.július 1-jén abszolváltam, akkor zárult egy Magyar Szó-pályázat, és azon a napon odakerültem a Fórum Házba, előbb a Magyar Szó művelődési rovatához, majd 76-tól a Híd segédszerkesztője voltam és azóta sem váltam meg ettől a kiadótól. A könyv lett az életem. A Fórum Házban a szamárlétra minden fokát végigjártam az újságíró gyakornoki poszttól a mostani vezérigazgatói posztig. Persze rengeteg gond és baj van, de én a Fórum Házat a maga nyomdájával, kiadójával, a Magyar Szóval, ifjúsági lapjával, hetilapjaival a sajátomnak érzem. Mert tudom, mit jelent a kultúránkban, a tájékozódásunkban, hogy van a Fórum Ház, amelyet 57-ben alapítottak, s annyira fölfejlődött, hogy például a 80-as években másfélezer dolgozója volt. Nagyon jól működő nyomdája, kiadója, nagyon jól szerkesztett napilapja van, viszont a 92-es zárlattal megindult egy gazdasági visszaesés. Konkrét példát mondok: 1987-ben 800 ezer dolláros kivitele volt a Fórum Háznak, a zárlat bevezetésével ez nullára csökkent.

– Tevékenységi köreidet tekintve sokoldalú alkotó, igazi literátor vagy: író, irodalomkritikus, kiadóvezető, publicista.. Nem is tudom, lehet egy írónak rangsorolni a műfajokat?

– Hát írónak titulálnak, amiben az ember sohasem lehet biztos, hogy valóban az-e, én magamat kiadói embernek, szerkesztőnek és publicistának tartom. Amire külön büszke vagyok: a Fórum Háznak afféle mindenese, egyfajta motorja. Ami pedig az íróságot illeti, gimnazistaként kezdtem publikálni a Képes Ifjúságban, az Új Sympozionban, meg a Híd című folyóiratban, amely talán a legközelebb állt hozzám. És éppen ennek köszönhető, hogy 76-tól Bányai János irányításával a Híd-at szerkesztettem, nyolc éven keresztül. Közben természetesen már könyveket is szerkesztettem, majd amikor éppen Bányai János lett a Fórum Ház igazgatója, Bori Imre a Híd főszerkesztője, akkor engem neveztek kiadói igazgató-főszerkesztőnek. Tehát 1987-től főszerkesztője vagyok a kiadónak, ami azt jelenti, hogy minden kézirat a kezembe kerül. Itt Budapesten 1992-től tagja vagyok annak a könyvkuratóriumnak, amely a könyvkiadást nálunk segíti. Azt tartom szem előtt, lévén a Fórum mindenes kiadó, hogy minden műfajban a legjobbat adjuk. Az irodalmi publicisztikát mindig nagyon fontos műfajnak tekintettem, ez népszerű műfaj, de próbára teszi az embert. Büszke vagyok Üvegház című esszékötetemre, amelyben különféle életérzéseket próbáltam megfogalmazni, amelyeket vagy napilapok, vagy folyóiratok számára írtam, és írok folyamatosan. Mert az embernek mindig van olyan élménye, amelyet az olvasók szívesen olvasnak. Nem túl sokat publikálok, az igazgatói munkakör leköt engem szinte napi huszonnégy órára, mert a Fórum Házban szinte éjjel-nappal dolgozunk. Azt tartják rólam, és ez hízelgő, hogy én akkor írok, amikor van mondanivalóm.

A 2000. június 29-i szám címlapja

– Huszonöt éve részt veszel a magyar könyv ünnepén. Ennyi tapasztalattal a hátad mögött, most milyen képet rajzolsz a Könyvhétről?

– Valóban, 1976-tól minden Ünnepi Könyvhéten itt lehettem. Hogy milyen változásokat észlelek? Azt hiszem, az utóbbi időben a kínálat sokkal de sokkal nagyobb, mint régebben volt. És ezáltal, úgy érzem, az érdeklődés is nő. Ha visszatekintek az elmúlt 25 évre, akkor is voltak nagyon sikeres könyvhetek. De most háromszáz-négyszázezerre becsülik azoknak a számát, akik megfordultak a Könyvhéten. Ennyi embert itt még nem láttam, és ez lélekemelő: egy-egy könyvet mindenki vesz, de sokan egy zacskónyit. Számoljuk ki, akkor ez hány százezer kötet. Ha a Fórum példáját nézem, ezer könyvet hoztunk át a könyvhétre, és Zöld Ferenc, aki bennünket itt képvisel, azt mondja, hogy könyveinknek a kétharmada elfogyott. Tudom, a vásárlóerő nem túl nagy, de ettől függetlenül a könyvek fogynak.

– Általában milyen a kapcsolatotok az anyaországi terjesztőkkel? Jelen tudtok-e lenni folyamatosan az itteni könyvpiacon?

– Most már igen. Említettem azokat a bizonyos „zárlatos” éveket, amikor mi is csak szatyorban minimális könyvmennyiséget tudtunk áthozni. De mostantól a Custos-Zöld Könyvesbolton keresztül a vajdasági magyar könyvek nemcsak az ilyen ünnepi alkalmakkor, jelen lesznek a piacon..

–Óhatatlanul fölvetődik bennem is a kérdés, amikor az ember feje felett bombázók húznak el, meg rakétákkal lövik a várost, akkor hallgatnak-e a múzsák, és mit csinálnak a szerkesztők? Hogy éltétek át ezt az időt?

– Azt kell rá válaszolnom: akkor is dolgoztunk. Mi békében is dolgozunk, és a háborúban is. Legújabb esszékötetemnek, amely most kerül nyomdába, azt a címet adtam: Ténta és repesz. Mert a bevezető esszéje éppen tavaly született, a bombázások alatt, amikor 24 órás ügyeletben voltam a Fórum Házban, ahol nagyobb biztonságban éreztem magamat, mint otthon, a sugárúti tizenharmadik emeleti lakásomban. Akkor született egy esszém, amely arról szól, hogy április 1-jén berobbantják az első újvidéki hidat, ami mindössze kétszáz méterre van a kiadóházunktól, és amikor reggel megérkeztem a munkahelyemre, remegő ajakkal közli velem a portás, hogy tizenhat ablak, többek között az én szobám ablaka is betört. Üveg már nem volt a városban, ofszet-lemezzel fedtük be az ablakkeretet, és nap közben a ház gondnoka négy hatalmas repeszt vett ki a ház negyedik emelete feletti bitumentetőből. Én egyet oda tettem az irodai könyvespolcomra, ahol régi tintásüvegeket tartok. Nagycsütörtökre esett ez az eset, és azzal folytatom, hogy nagyszombaton családostul elmentünk ferences barátom miséjére az újvidéki rendházba, és míg a föltámadási mise tartott, robbantották be a második hidat. Remegett a templom, de az égvilágon senki ki nem menekült, csak azt néztük a miséző pappal együtt, hogy szakad-e a mennyezet. A harmadik robbanás után Károly atya fölnézett az égre és azt mondta, énekeljük el a „Föltámadt Krisztus e napon...” kezdetű éneket, és akkor elkezdett zúgni a templom. Nekem mivel se hangom, se hallásom, énekelni nem tudtam, és ezt az Úrnak igen nehezen bocsátottam meg. Röviden: erről szól az az esszé.

– Ezt az Ünnepi Könyvhetet sikeresnek tartod a ti szempontotokból is?

– A saját szempontunkból is sikeresnek ítéltem, de általában véve is annak tartom, a nagy választék miatt. Azt hiszem, most vált igazán köztudottá, hogy létezik egy új és nagyon jó Esterházy-regény. Én már egy hónapja megszereztem, és nagyon nagy élvezettel olvastam. Érdekes dolgokra bukkan rá az ember olvasása közben, maga a cím, a Harmonia caelestis bizonyos zeneműre utal, amely 1711-ben jelent meg Bécsben, annak a bizonyos gróf Esterházy Pálnak a műve, aki részt vett a zentai csatában, jó háromszáz évvel ezelőtt, Savoyai Jenő oldalán és a törökök fölött győzelmet aratott.

– Most éppen Keszthelyre készülsz, ott milyen rendezvényen veszel részt?

– Az Írószövetség meghívására megyünk vagy százan, egy millenniumi írótalálkozóra, amelynek témája a magyar irodalom az ezredfordulón. Ahol tulajdonképpen azt kellene megfogalmazni, hogy a következő évszázadban illetve évezredben hogyan és mint. Lehet, hogy fellengzősnek tűnik a téma, én ezt magamnak úgy egyszerűsítem le, hogyan és mint a vajdasági magyar irodalommal is holnap és holnapután.

– Sok író áttelepült a Délvidékről is az elmúlt tizenöt-húsz évben...

– Sorolhatnánk a neveket: Sziveri János, Ladik Katalin, Balázs Attila, Gion Nándor, Fenyvesi Ottó, Bozsik Péter... Ha most a lexikonban utánanéznénk, kiderülne, hogy körülbelül tizenöt olyan író jött át, aki már jelentősnek számított a vajdasági magyar irodalomban. Ez a mi veszteségünk, bár azt mondom, bárhol éljen is az író, ő attól vajdasági maradhat. Domonkos István huszonöt éve él Uppsalában, és attól még a mi írónk. (Ő is verbászi, nem ott született, de ott élt, sőt együtt ministráltunk). Na de ez lényegtelen! Azt akarom mondani: éljen bárhol az ember, ahogy Domonkos Uppsalában, vagy Ács Károly Kölnben, vagy Gion Nándor Budapesten, attól a sajátunknak kell tartanunk, ahogy egy Határ Győzőt, egy Márait magyar írónak tartunk, függetlenül attól, hogy hol élnek vagy éltek. A lapokban, a folyóiratokban a hiányukat természetesen éreztük.

– Volt már szó róla, hogy nyilvánvalóan kapcsolatot kell tartani az anyaországi írókkal, kiadókkal, terjesztőkkel. De milyen a kapcsolat a határontúli magyar írók között?

– Elsősorban itt találkozunk, de találkozunk Kolozsváron meg Pozsonyban is. Nem egyszer voltam a vendége Grendel Lajosnak, vagy Gálfalvi Zsoltnak és Gyurinak Marosvásárhelyen, vagy Bukarestben, Kántor Lajosnak Kolozsvárott. De ez a „központ”, és mi, a peremvidékre szorulók ide tömörülünk. Amit megírunk, beletartozik az egyetemes magyar irodalomba, és remélem, hogy némi értéket is föl tudunk mutatni.
Csokonai Attila

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Könyvhét húszéves
A Könyvhét 2017/4. számaA Mélytengeri Mentőcsapat és a Mogorva HalA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyKarácsonyi kalandHolly elveszett varázspálcájaRőtszakáll, a koboldkalózA királylány álmamacskarácsony
Belépés