„Közös titka volt a társadalomnak”
Beszélgetés Dalos Györggyel

A közelmúltban jelent meg Dalos György Világ proletárjai, bocsássatok meg! című könyve, melyben az előző rendszer kelet-európai vicceit gyűjtötte csokorba. A Berlinben élő szerzőt telefonon faggattuk.

– A könyv először 1993-ban jelent meg németül.
– Igen, és németül már a 9. kiadásnál tartunk. Olcsó, kicsi, zsebre tehető könyv lett, amit ezek szerint szeretnek az olvasók. A magyar kiadás is ilyen és pontosan ugyanúgy néz ki, mint a német. Ugyanaz a Brenner György karikatúra van a címlapján mindkettőnek.

– Hogyan gyűjtötte össze a vicceket? Keletkezésükkor lejegyezte őket?
– Nem, egy darabot sem írtam fel, hanem amikor elkezdtem írni ezt a könyvet, végiggondoltam, hogy milyen viccekre emlékszem, majd leírtam őket.

– Ennyire jó a memóriája?
– Ezek szerint igen. De azért én sem emlékszem mindenre, mert amikor barátaimnak odaadtam a kéziratot, ők ki tudták egészíteni. Természetesen lehetett volna még bővíteni a kötetet, de úgy gondoltam, hogy kettőszázötven körül kell a viccek számát maximálni. Ennek a mennyiségnek nagyjából tartalmaznia kell tematikailag mindazt, amitől vicc lesz a kelet-európai vicc.
Két okból volt nehéz megírni ezt a könyvet. Egyrészt azért mert a vicc az minden csak nem leírt forma. A vicc legalább annyira előadó művészet, mint alkotó művészet. Egy kicsit olyan, mint a népdal. Mert a népdalok is abból élnek, hogy valaki énekli őket.

– Vagy népmese.
– Igen, a viccek a városi folklór sajátos elemei, és a gyökereik nagyon mélyre nyúlnak vissza. A legkorábbi viccek típusviccek voltak, amelyek vándorviccekként a mai napig tovább élnek. Például a rendőrviccek hősei valamikor a középkorban a bolondok voltak. A bolondok, akiket csodáltak, akiktől egy kicsit féltek és akikkel egy picit azonosultak.
A XIX–XX. századi kelet-európai zsidó vicc pedig valamilyen módon mozgásba hozta a vicc politikai erejét. Mindennek a megkoronázása volt a negyvenes-ötvenes évek fordulóján a diktatúraviccek elterjedése.

– Mi okozta a könyv írásakor a másik nehézséget?
– Hogy németül írtam meg a vicckönyvet, vagyis valamelyest elveszett a viccek magyaros íze. Bizonyos vicceket egyszerűen képtelen voltam lefordítani. Ezek, bár nem mindig első osztályúak, nagyon jellemzőek a korra. Például az új gazdasági mechanizmus idején, 1968-ban volt egy munkásvicc, amely azt kérdezte, hogy milyen lesz a gazdasági reform. A válasz az volt: szuperszonikus. A hallgató persze megkérdezte: miért. Azért, mert a kádereknek szuper, a munkásoknak szólni kuss. Ez az a vicc, amit nem lehet lefordítani.

– Mennyiben különböztek az egyes országok viccei?
– Természetesen a különböző múltú országokban a vicctechnika és a viccek alapja is egy kicsit más volt. De a szocialista országoknak volt bizonyos értelemben közös vicckincsük, ilyen tipikus közös vicc volt az örmény rádió sorozat. Ha megkérdezik valamiről az örmény rádiót, mindig olyan választ ad, amellyel leleplezi a hamis ideológiát. Ha például megkérdezik az örmény rádiót, hogy lesz-e majd kommunizmus Amerikában, akkor az a válasz, hogy lesz, de akkor nem tudom, hogy honnan fogjuk a búzát venni.
A viccek rendszerint azzal foglalkoztak, hogy mi a különbség az uralkodó réteg szavai és tettei között. Mi a különbség a propagandában túldicsért és a tényleges helyzet között, az ideológia és a valóság között. Ebből élt a néphumor.

– Az emlékezetünk rövid, gondolom például az albán diktátorra ma már kevesen emlékeznek.
– Európában Albánia volt a legelszigeteltebb ország, amelyet nem lehetett elhagyni, csak hivatalos út okán, csak diplomaták, csak család nélkül mehettek ki az országból. Innen ered az az albán vicc, hogy Enver Hodzsa (a diktátor) magához kéreti a kedvenc cigányát, akinek joga van mint udvari bohócnak vicceket mesélni és azt kérdezi tőle, hogy mit csinálnál, ha megnyitnám a határokat. A cigány azt válaszolja, azonnal felugranék egy fára. Miért? Hogy el ne sodorjanak. Enver Hodzsának a túlhatalmából eredt a vicc, és abból, hogy milyen pici az ország. A másik disszidálási vicc az arról szólt, hogy miért tiltották be Albániában a hármasugrást. Hogy senki se disszidálhasson. Az ország kicsinysége maga is vicctéma volt.
A kései szovjet pártvezetőknél pedig a gyengeségük és a betegségük volt a viccek témája. Visszatért a régi középkori toposz, a betegségek toposza, ahogy egymás után sorra haltak meg. Ebből űz tréfát a következő gonosz vicc: a szovjet tv moderátor egy este azzal jelentkezik, hogy kedves nézőink, nevetni fognak, megint szomorú hírt kell közölnöm. Amilyen hatalmas tekintélyt próbáltak ezek az emberek maguknak szerezni, úgy foszlott semmivé ez a tekintély az első politikai viccben. Ez a feszültség nyilvánvalóan abból ered, hogy közös titka volt a társadalomnak, ez a titok a király meztelensége volt.

– Azt írja a kötet bevezetőjében, hogy nem annyira az ellenzékre voltak jellemzőek a viccek.
– A viccek jellemzőbbek voltak a Kádár-korszakra, mint az ellenzék. Az ellenzék az egy kisebbség volt, vicceket viszont mindenki mesélt, beleértve a pártfunkcionáriusokat is. A viccek igazabb reflexió volt a Kádár-rendszerre.

– Miért igazabb a vicc, mint az ellenzék?
– Azért mert a hivatalos ideológiának nagyon kevés ellentétele volt ezekben a rendszerekben. Az egyik ellentéte, az egyik legális formája annak, hogy valaki nem a hivatalos ideológiát követi, az a vallás volt, tehát a vallásos gondolkodás, amelyet bizonyos szűk keretek között a rendszer megtűrt. A másik ilyen a viccmesélés, amit hol tűrt, hol nem tűrt. A harmadik ilyen az pedig a hetvenes évek közepén kibontakozó ellenzéki mozgalmak, amelyek mindig csak egy értelmiségi kisebbségként bírálták a fennálló rendszert. És végül volt Magyarországon a másként gondolkodásnak a legális kultúrában is részt vevő formája: maga az irodalom.

– Gratulálni szeretnék a Lipcsei Könyvvásár Könyvdíjához, amelyet márciusban fog megkapni!
– Köszönöm szépen! Ez egy részben irodalmi, részben közéleti díj, amelyet az indoklás szerint egyrészt a kulturális tevékenységemért, másrészt pedig a legutóbb megjelent könyvemért fogok kapni. Ez a könyv csak németül jelent meg, magyarul csak két fejezete látott napvilágot. A függöny felgördül a címe, és a kelet-európai diktatúrák bukásáról szól. A kötet 7 fejezetből álló történeti esszé, az első fejezetben megpróbálom kideríteni, hogy a Szovjetunió végül is miért mondott le a szövetségeseiről, miért nem vállalta tovább a birodalom fenntartását. A következő hat fejezetben pedig azt, hogy ez az eredetileg tikos gorbacsovi elhatározás hogyan hatott az egyes országokra a ’89-es évben. Nagyon különbözően buktak meg a rendszerek, volt amelyik stílusosan, volt amelyik, stílustalanul, volt amelyik békésen, volt amelyik erőszakosan.

– Ön személy szerint hogyan élte meg ’89-et?
– Nagyon sokat vártam rá, mire átélhettem, hiszen a hetvenes évek közepétől a demokratikus ellenzék tagja voltam. Magát a rendszerváltást különleges helyzetben éltem meg, hiszen én akkor Bécsben éltem már. Természetesen nagyon örültem neki, nagyon örültem annak, hogy békésen, szinte kedélyesen ment végbe. Szerencsére közel voltam és a Kossuth rádión tudtam követni az eseményeket. Gyakori hazalátogatásaim során pedig rengeteg újságot vásároltam. Ezeket az újságokat azért volt érdekes kézbe venni, mert az ember nem is hitte volna, hogy magyar nyelven ilyen szabad szövegek napvilágot láthatnak, hogy létezik erre nyelv.

Jolsvai Júlia

Dalos György: Világ proletárjai, bocsássatok meg!
Corvina Kiadó, 80 oldal, 1500 Ft