Apa a magasban

A munkaszolgálatosként a frontra vezényelt Kis György, civilben textilgyári műszaki tisztviselő, 1943 januárjában, a doni áttörést követően eltűnt. Mintegy hetven évvel később, fia, Kis Ádám, s az ő fia, Kis Balázs egy 1926-ra és egy 1942–1943-ra datált levelezéstörténet alapján megpróbálják rekonstruálni azt, hogy ki volt, pontosabban fogalmazva, ki lehetett Kis György. Ádám, a fiú már nem ismerhette meg apját, hiszen mikor megszületett, édesapja már egy hónapja távol volt. „Vannak róla fényképek – írja fia –, a levelezés tanúsága szerint ő is látott rólam fényképet Oroszországban. Tehát láttuk egymást. Igaz, én láthatom őt kamasznak és felnőtt férfinak is. Ő csak egy csecsemőt látott”.

Vajon levelezőlapok közléseiből, visszafojtott lélegzettel írt félsorok törmelékeiből, féltve őrzött, megsárgult fotográfiákból, újra és újra elmondott családi legendákból összeszőhető-e az apa képe? Megismerhetjük-e egyik legközelebbi családtagunkat, hagyatkozhatunk-e szeretteink emlékezetére és a hátra maradt töredékes közlésekre, ha feltett szándékunk az, hogy emléket állítsunk valakinek – akit személyesen sohasem ismerhettünk meg? Vajon a fényképekről és történetekből ismert apa képe, valamint az a tudat, hogy az apa látta a fiú képét, vagyis, hogy a vágyott találkozás ilyenformán megtörtént, elég jóvátétel-e egy apátlanul leélt életért?

A 20. század, ezen belül a második világháború, még ezen is belül a holocaust sajnálatos módon nem egy ilyen történetet ismer. Tudjuk, hogy a nyugati történelem filozófiai koncepcióját fekete lyukként szívta magába a holocaust és a háború borzalma, hogy a múlt feldolgozására szolgáló történelemtudomány szenvtelenné válik, s óhatatlanul is viszonyít e történetek láttán. E viszonyításnak azonban nincsen értelme, mert ez a történet pont abban különbözik a sok százezer vagy millió hasonló történettől, hogy pont itt, pont akkor és pont velük történt meg. Kis György lényének, személyiségének egyszeriségét és megismételhetetlenségét megannyi történeti beszámoló sem képes visszaadni, elvesztését kárpótolni.

Lényének szimbolikus megalkotásához azonban ott a személyesség fogalmához tapadó emlékezet: megannyi nyom, utalás és illat, ami megindítja az emlékezés áramát, mely a képzelőerő révén igyekszik revánsot venni a történelmi valóság kérlelhetetlenségén. Ez az a kimondhatatlanul súlyos ellentmondás, mellyel kapcsolatban Kertész Imre azt tanította meg nekünk, hogy erről a „felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságról egyedül az esztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságos elképzelést”. A holocaust esetében tehát a képzelet az egyedüli út ahhoz, hogy képet alkothassunk a történelem hideg tényeiről, s az utódok emlékezetének munkája az, mely személyességgel tölti be a hátrahagyott űrt; Kis Ádám és Kis Balázs könyve ilyen becses emlékmunka.

K. Horváth Zsolt

Apám levelei, 1942, 1926
Szak Kiadó, 144 oldal, 1950 Ft