2018-ban Buda Ferenc kapja a Győri Könyvszalon Alkotói Díját, ebből az alkalomból kérdeztük mindennapjairól, terveiről, irodalomról.

– Hol tart éppen az úton? Ha most összegeznie kéne, mi az, amit átmentene a múltból, a történésekből és mi az, ami felé halad?

– Az elismerésnek természetesen örülök, bár nem tudom, mivel érdemeltem, egyébiránt mi tagadás, az út vége felé tartok. Van rá esélyem, hogy e szakasz még elhúzódik egy darabig, hisz magas kort megért szüleimtől – egyebek közt – elég jó genetikai útravalót kaptam. Ezzel együtt számot vetek azzal is, hogy bármely pillanatban el kell hagynom a földi pályát. Múltbeli örökségem becses darabjai felsorolhatatlanok. Ha egyet-kettőt mégis ki kellene emelnem közülük, úgy az anyanyelvemmel kezdeném. Társtalan volta s beszélőinek viszonylag kevés száma folytán persze némi bezártsággal is jár, ám az a hallatlan gazdagság, hajlékonyság és kifejező erő, amely a költő-író elődök jóvoltából rám is hagyományozódott, sok mindenért – így a bizonyára elmaradó világhírért is – kárpótol, továbbá arra biztat, hogy erőmből s képességeimből telhetően magam is hozzátegyek valamit ehhez az örökséghez. Nagy-nagy hála tölt el azért is, hogy nem egymagamban kellett idáig elbotorkálnom: társam van, családom – fiak, lányok, unokák – „magvak a szérű porában”. Hogy merre is tartok? Három – nem épp derűs – soromat idézném: „Elmúlnak idők és terek,/ nem vagy se felnőtt, sem gyerek, /fölösleged mind szétpereg.”

– A múló idő megőrzi az alkotásokat, mikor jelent meg legutóbb kötete, és mi van készülődőben?

– Verskötetem legutóbb 2014-ben jelent meg a Holnap Kiadónál, Míg élsz címmel. Náluk van a következő is, ennek a címe: Ha csak estig. Prózakötetemet úgyszintén e kiadó vette gondjaiba, ez Világ, világom című visszaemlékezéseimet mondja tovább A világ folytatása címmel. Nagy András váratlan, korai távozása így nem csupán a szívemre sújtott, de tanácstalanná is tett: kinek a kezére bízzam ez utáni könyveimet?

– Hogyan telnek a napjai? Mennyire része a mindennapjaink az alkotás?

– Napjaim hol így, hol úgy telnek. Ekkora család esetében, mint a mienk (gyerekekkel, unokákkal, menyekkel-vejekkel együtt 23-an vagyunk) lépten-nyomon adódik valami váratlan esemény, ami kizökkenti az embert a kerékvágásból. Ezzel együtt iparkodom igazodni a klasszikus jó tanácshoz: „Nulla dies sine linea.” Hogy aztán az a linea értelmes szóvá kerekedik-e, vagy csupán ott hever hasznavehetetlenül a (fél)cédulákon, az már egy másik kérdés.

– Mit gondol a mai kulturális életről?

– A kulturális élettel való kapcsolatom legfőbb, legfontosabb szála a kecskeméti Forráshoz köt. A jövőre épp 50 éves folyóirat alapítói közül alig vagyunk már egyen-ketten mutatóban. Öröm és megtiszteltetés számomra, hogy a lapot működtető fiatalabbak és még fiatalabbak számot tartanak rám. Kecskemét városának pedig becsületére válik, hogy nem hagyja veszendőbe menni ezt az örökséget sem. Ami az országos kulturális életet illeti, időmből, s energiáimból már nem telik ki, hogy következetesen figyelemmel kísérjem. Olykor kedvemet szegi ez az időhiány, no meg az is, hogy – akárcsak égboltunkat a számtalan légifolyosó – a kultúra egét, s horizontját is át meg átszövi barbár vonalaival a napi politika.

– A verseken kívül mely területek felé kalandozott még?

– A prózáról már szóltam. Ezen felül még a műfordítást említeném. Főleg török népek (kazak, kirgiz, baskír, ujgur) meg finnugorok népköltészetéből fordítottam s fordítok. Elsősorban a kíváncsiság vitt rá, ezen felül pedig a lehetetlen megkísértésének vágya. Jó ideje rá kellett ébrednem ugyanis, hogy egyik nyelvről a másikra pontosan, híven (mű)fordítani képtelenség. S ez még közeli rokon nyelvek esetében is így van.

– A lírától nem áll távol a mesevilág sem, ahogyan Öntől sem. Mi a véleménye a gyermekirodalom helyzetéről?

– Felelős véleményt nem mondhatok a hazai gyermekirodalom helyzetéről: nem jut rá annyi időm, hogy kellő- s méltóképp figyelemmel kísérjem.  Egyébként: hajdanában a mese nem – avagy: nemcsak – a gyermekeknek szólt. Az igazán jó mese – szerintem – ma sem.

– Mostanában volt az Olvasás Éjszakája, mit gondol erről a programsorozatról? Részt vett az eseményen?

– Valaha, diákkoromban napi rendszerességgel megtartottam a magam Olvasás Éjszakáját. Apám egy idő után erélyesen kiszólt a szobából a konyhába (ahol az én fekvőhelyem volt): „Most már ne égesd azt a villanyt!” Attól fogva zseblámpa fényénél, a pokróc alatt folytattam az olvasást. Tréfát félretéve: jó ötletnek tartom, ám idő híján, sajnos, nem tudok bekapcsolódni. Így hát továbbra is csak magam égetem a villanyt egy könyv, folyóirat vagy a saját céduláim fölött. (A laptop az maga is elvilágít.) Apám, sajnos, már 17 év óta nem szólhat rám, hogy ne égessem.

Illényi Mária