Kollár-Klemencz Lászlót legtöbben a Kistehén Tánczenekar énekeseként ismerik, de 2015-ös, első novelláskötete is nagy sikert aratott. Most hamarosan megjelenő második könyve, A műanyag kerti székek élete apropóján beszélgettünk a szerzővel az életről, valamint a főszereplő kerti székek világban elfoglalt helyéről és fontosságáról.

– Énekesként, dalszerzőként, és filmesként is definiálják az életrajzában. Hogy van ideje ennyi mindent csinálni?

– Azért nem egyszerre csinálok ennyi mindent, úgy értem nem párhuzamosan. Elsősorban azért zenésznek tartom magam. A többit pedig egyszerűen csak szeretem csinálni, és amikor csak tudok, akkor próbálok rá időt szakítani.

– Az írás mikor jött a képbe?

– A történet ott kezdődik, hogy a kilencvenes évektől kezdve egészen 2011-ig elég aktívan filmeztem. Reklámfilmeket csináltam meg rövidfilmeket, és terveztem a nagyjátékfilmemet. Ezekhez persze a forgatókönyveket is én írtam, így az írás már elég régóta kísért. Mindig voltak történetek, amik megfogtak, én meg jegyzetelgettem. Na meg ott van a dalszövegírás is, ami régóta az életem része. Novellát írni persze egészen más, ez a műfaj csak úgy 4-5 éve talált meg.

– Mikor érezte azt, hogy megmutatná a novelláit a nagyközönségnek?

– Ez egy furcsa helyzet, hiszen a novellák már régóta gyűltek, mint anyagok, amikből egyszer majd talán rövidfilm, vagy éppen nagyjátékfilm lehet, de sosem gondoltam arra, hogy szélesebb körben megmutassam őket. Aztán Karafiáth Orsolya egyszer csak megkérdezte tőlem, hogy nekem van-e már kötetem. Akkor csodálkoztam rá, hogy manapság – talán fogalmazhatunk így –, divatos olyan embernek lenni, akinek van kötete. Olyan ez, mint egy szükséges jó, úgyhogy elküldtem az írásaimat a Magvető Könyvkiadónak. Egy dologban voltam biztos: egyáltalán nem akartam az az énekes vagy zenész lenni „aki amúgy írogat is”, de a könyve csak zenész léte miatt lehet érdekes. Ezért döntöttem úgy, hogy ha egy neves kiadó is azt mondja, hogy neki kellenek a novelláim, akkor örömmel kiadom őket.

– Szóval olyan ember lett, akinek van kötete, ráadásul ma már kettő is. De vajon műanyag kerti széke van-e otthon?

– Kicsit hányaveti, nehézkes az élete, de van, annak ellenére, hogy én talán soha életemben nem vettem műanyag kerti széket. Pár évvel ezelőtt kezdtem el őket fotózni. Mindenhol műanyag kerti székeket fényképeztem, itthon, külföldön, még Amerikában is. Azt szerettem volna feltérképezni, hogy az emberek hogyan és mire használják ezt a tárgyat, miképp tagozódik be a mindennapi életükbe a műanyag kerti szék. A széksorsok aztán, amikbe bepillanthattam elgondolkodtattak, hiszen ez a közkedvelt tárgy akár a mai kor fogyasztói szokásainak is szimbóluma lehetne. Meg annak, ahogy élünk, ahogy hozzáállunk önmagunkhoz meg a tárgyakhoz, amik körülvesznek minket, vagy, ahogy megbecsüljük vagy éppen nem becsüljük meg a világ dolgait. De közben az is érdekes, hogy mégiscsak szeretjük ezeket a kérész életű, futószalagon gyártott székeket. Ahogy szerethetőek a kisiklott hétköznapjaink, a botladozásaink és a hibáink is.

– Akkor a kor emberei tulajdonképpen olyanok, mint a műanyag kerti székek?

– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a világhoz és önmagunkhoz való bizonytalan hozzáállásunk, a viselkedésünk és magatartásunk az, ami párhuzamba vonható egy műanyag kerti szék ideológiájával. Az ember létrehozott egy tárgyat, ami a világ minden táján fellelhető, hasznos, de hamar össze is törik alattunk. Ez a folyamat pedig párhuzamba állítható a helyzettel, amibe manapság sodródott a világ: kerti szék állapotba. Ha dióhéjban szeretnénk fogalmazni, ezt a témát fejtegetem ezekben az új novellákban.

– Hogyan születik egy ilyen novella?

– A történeteim egy részének van valós alapja. A régi tanyánktól nem messze van egy aprócska tó, egyik reggel kilenckor kiültem a partjára és ott ültem délig, jegyzeteltem, hogy mi történik. Semmi se történt igazából, de én ezt a semmit megpróbáltam leírni. Jobbról egy szitakötő jött, balról egy fecske. Iszonyú szép dolgokat láthat az ember, ha három órán keresztül néz egy ilyen kis mikrovilágot. Ebből az élményből lett például a Kacsa című novella.

– Érdekes helyzetben van az, akiben lakik dal, mozgókép és szöveg is. El tudná képzelni azt, hogy ezekből a novellákból bármelyiket megfilmesítse, vagy dalt írjon belőle?

– A Miért nincsen az embernek hátul szeme című fejezet érdekes lenne kisfilmként. A történetben ugyanis egy busznyi ember elmélkedik a címben szereplő kérdésről, miközben Szentendréről Pilisszentlászlóra utaznak. Az egész olyan abszurd, olyan filmes helyzet, amiből lehetne akár egy jó forgatókönyvet is írni. De nagyon nem gondolkodom ma már filmben. A filmkészítés a maga pályáztatásával és hercehurcájával nem az én tempómban halad. Sokkal hamarabb átmennek rajtam az ötleteim, újak jönnek és vetek el korábbiakat, mintsem, hogy kibírjak több évet egy forgatókönyvvel, támogatásra várva, egy helyben.

– Akkor ebben a tempóban gondolom, már meg is van egy következő könyv ötlete..

– Persze! Vidéken töltöttem a fél gyerekkoromat. Az ott történt és megélt dolgok pedig máig hatalmas emlékanyagként léteznek bennem, és úgy érzem, hogy ideje lenne nekiállnom, kiírni magamból. Ráadásul hál’istennek még élnek idősebb rokonaim a faluban, akik tudnak mesélni a kiskertes, háztájis, fejkendős nénis hetvenes évekbeli vidéki Magyarországáról.

Kurcz Orsi

Kollár-Klemencz László: A műanyag kerti székek élete
Magvető Kiadó, 160 oldal, 2999 Ft