Könyvhét 2021
Nem kötelező,
szívből ajánlott
könyvek
Mélytengeri Mentőcsapat
Kőszeghy Elemér
A magyarországi ötvösjegyek...
Osvát Ernő
Aforizmák
Nem kötelező,<br>szívből ajánlott<br> könyvek Mélytengeri Mentőcsapat Kőszeghy Elemér<br>A magyarországi ötvösjegyek... Osvát Ernő <br> Aforizmák
Könyvhét folyóirat

Nem voltam benne biztos, hogy én ezt kibírom – Pőcze Flóra

Jolsvai Júlia - 2013.07.04.

Tegnap odajött hozzám valaki az utcán, a szemembe nézett és így szólt: „Hajléktalanok vagyunk, és kannás borra gyűjtünk.” Szinte soha nem gondolunk bele, milyen nehéz lehet ezt a mondatot kimondani, idegeneket megszólítani az utcán. Pőcze Flóra kipróbálta: két hónapot töltött Moszkva téri hajléktalanok között, élményeiből könyv született.

– A szakdolgozatomból indult a dolog, eredetileg kapcsolati tőkét akartam elemezni. Egy zárt közösségnek, zárt szubkultúrának mindig más a normarendszere, a tagok saját maguk alakítják ki a szabályaikat. Előfordulhat, hogy teljesen más dolgokat tartanak követendőnek vagy elítélendőnek, mint mi. Ezt nagyon nehéz kívülről megnézni, hiába interjúzol, hiába kérdőívezel, torzul az információ, és ha jobban belegondolsz, nem tudod, hogy mit kellene kérdezni, rejtve maradhatnak érdekes dolgok. Ezért döntöttem a résztvevő megfigyelés mellett. Amerikai kutatásokat tanulmányoztam leginkább, Philippe Bourgois munkásságát, ő például San Franciscó-i politoxikomán hajléktalanok között végzett résztvevő megfigyelést. A szakmai publikációin túli tapasztalatait novellákban írta meg. Ezeket olvasva gondolkodtam el azon, hogy itt, Magyarországon ilyet hajléktalanok körében még nem végeztek. Vannak különböző közösségeket bemutató írások, mint Csörsz Istvántól a Sírig tartsd a pofád!, vagy Moldovát, esetleg Illést lehetne még említeni a klasszikusok közül. Ezeket kibővítve a kulturális antropológia arra tanít, hogy miközben tanulmányozol egy közösséget, az a feladatod, hogy eggyé váljál velük, nem csak kívül, belül, az érzéseid szintjén, hogy megtanuljál úgy gondolkodni, ahogy ők. Miközben mindig célzottan szemléled a közösséget. Bármi történik, arra gondolsz, hogy ebből mit lehet kihozni, mire lehet következtetni.

– Hogyan tudod függetleníteni a személyiségedtől a történéseket?

– Alkalmazkodom őhozzájuk. Felveszem azt a beszédstílust, amit ők használnak. Nekem rendkívül nehéz volt például azt a szlenget megtanulni. Megtanulni a kontextust, amelyben ők beszélnek. De szívesen segítettek ebben is, végig úgy fogták fel, mintha egy túrán lennénk, ahol ők a csoportvezetők, és nekem mutogatják, hogy hogyan működnek ezek a dolgok. Tudták, hogy én miért vagyok kint, azt is, hogy meddig leszek ott.

– Kezdettől két hónaposra tervezted az ott tartózkodásod?

– Igen. Úgy gondoltam, hogy két hónap alatt már esélyes, hogy megismerjem őket, a kapcsolataikat. Arra is figyelnem kellett, hogy én mit bírok. Nem voltam benne biztos, hogy én ezt kibírom.

– Jegyzeteltél?

– Már első éjszaka jegyzetlapra diktálták nekem, ki mikor született, kinek mi a neve, hány testvére van. Azt hitték még akkor, hogy ez majd így fog működni, hogy ők minden nap diktálnak nekem. Annyira igyekeztek nekem segíteni. Általában olyan dolgokat jegyzeteltem le, melyek csak nekem voltak fontosak, szavak, melyek előhívtak bizonyos dolgokat. Arra nem volt időm, hogy hosszas jegyzeteket készítsek. Ez a közösség nemcsak hogy zárt, hanem hierarchikus is. Náluk is vannak vezetők, kirekesztettek, vannak, akik középtájon helyezkednek el a kapcsolati térképen. Szociometriát is készítettem az állandó lakókról. A szakdolgozatomban ez is szerepelt, illetve külön vizsgáltam a társas, a családi kapcsolataikat és a nem hajléktalanokkal való kapcsolataikat. Az etnikai hovatartozásaikat, a politikai identitásukat.

– Az értékrendjüket?

– Persze, és kiderültek meglepő dolgok az értékrendjükkel kapcsolatban. Akár például az anyának a tisztelete. Nekik olyan élményeik voltak sok esetben az édesanyjukkal, melyeket mi csak nehezen tudunk elképzelni. Például, hogy volt olyan anya, aki húsklopfolóval esett neki a gyerekének, volt olyan is, aki az illető húgát megölte. Ennek ellenére norma volt, hogy az édesanyánkat imádni kell, mert ő szenvedett azért, hogy megszülessünk, életet adott nekünk. Ha ő nem lett volna, akkor ma mi sem lennénk. A másik anyját még megemlíteni is tilos náluk. Ez így van, annak ellenére, hogy mindenki tisztában van a tényekkel.

– Ijesztő, hogy két esetben is előfordul, hogy hozzájuk csapódott egy lakással rendelkező egyén, akit rettentően kifosztottak. Te ettől nem féltél?

– Engem nem úgy kezeltek, mint egymást. Senki sem akart sohasem bármilyen kárt okozni nekem vagy bennem. Eszükbe sem jutott volna. Pontosan azért, mert tudták, hogy nekem a diplomám múlik ezen. Ha bárki idegen jött, azt mondták neki, hogy ő itt a diplomamunkáját írja mibelőlünk. És ők ezt megtiszteltetésnek fogták fel. Furcsa is nekem ez a kérdés, mert nekem meg sem fordult meg ez a fejemben. Az az igazság, hogy sosem kértek tőlem soha semmit. Eszükbe sem jutott engem hazaküldeni pénzért. A Moszkva tériek közül még a drogosokban is bíztam, tudtam, hogy bennem nem tesznek kárt. Akik pedig átjáró emberként csapódtak hozzánk, azokkal pedig annyira nem voltam kapcsolatban, egy-két szót váltottunk, de a kezem mindig a zsebemen tartottam. A Moszkva téri csoport tagjai vigyáztak rám, idegen hajléktalanokkal egyedül sosem voltam, nem is engedték volna.

– Tartjátok most is a kapcsolatot?

– Persze, tegnapelőtt voltam náluk utoljára. Beszélünk telefonon és meglátogatom őket. De nem kérdezik meg tőlem, hogy van-e egy ötvenesem. Egyszerűen nem illik egymástól kunyerálni. Még mindig úgy kezelnek engem, mint közülük valót. Nem támadnak le olyanokkal, hogy vegyek nekik sört. Tudják, hogy ha akarok, veszek. Ha úgy adódik, akkor szoktam is, de én döntöm el. Eleve örülnek, ha látnak, pletykálunk egy sort, ki halt meg, ki került börtönbe, kinek született gyereke, kit hagyott el a barátnője, barátja. Egyszer összeszámoltam, több mint 100 hajléktalant ismertem meg a Moszkva téren. Hihetetlen kiterjedt kapcsolati hálójuk van. Mindent tudnak egymásról és a külvilágról is. Rettentő tájékozottak mind egymással, mind például a jogi környezettel kapcsolatban, pontosan tudják, hogy most a hajléktalan-kriminalizációval kapcsolatban milyen hátrányok érik őket. Tökéletesen ismerik a jogi szaknyelvet is.

– Meglepő volt számomra, hogy vannak, akik önként választják a Moszkva teret, lenne hova menniük, mégis ott élnek.

– Igen, sokféle sorsú ember megtalálható ott. Vannak, akik önhibájukból kerültek oda, vannak, akik intézetben nőttek fel, vagy válás következtében kerültek utcára. De tény, hogy vannak, akik önszántukból csinálják, és meglenne a lehetőségük rá, hogy hazamenjenek. Fel kellene adniuk a „szabadságot” – ami szerintem abszolút nem szabadság. De a reszocializáció különösen nehéz utcáról, ha évek óta élsz olyan életstratégiákkal, amelyeket a hétköznapi társadalom vagy elítél, vagy megvet, vagy hátrahőköl tőle. Mert nem úgy kell elképzelni a kommunikációjukat például, mint a mienket. Náluk minden nagyon direkt. Minden apróságnak nagyobb jelentősége van, akár egy kézmozdulatnak, akár egy testtartásnak, amiről nem is gondolnád, hogy bármit jelent, de nekik támadást vagy védekezést, vagy akár félelmet fejez ki. Ha vad vagy, mert ők azért tényleg elég vadak, és jóval kevésbé türelmes, mint az átlagember, főleg azért mert rengeteg csalódás, trauma ér naponta, és ehhez a hosszú évek során hozzászoksz – akkor nehéz visszamenni a családhoz. A családban teljesen más ritmusban zajlik az élet, jóval kevesebb az inger. Ismerek olyat, aki megpróbálta, de visszament inkább hajléktalannak.

– Miért mondtad, hogy ez a szabadság nem az igazi?

– Úgy gondolom, ők sosem lesznek szabadok, mert a pénz fogságában élnek. Az a pénz nagyon-nagyon nehezen jön össze. Rengeteget robotolnak érte. Naponta jó hat-hét kilométert legyalogolnak. Az egyfolytában járkálástól a téren olyan izomlázam volt, hogy folyamatosan begörcsölt a lábam. Nagyon nehéz fizikai munkát végeznek, és nem tudnak ebből kilépni. Azt hihetnénk, azt csinálják, amit akarnak, de ez nem igaz, azt csinálják, amit muszáj. Kell a pénz inni, enni, samponra, hajbalzsamra, borotvára. Adnak a külsejükre, mert egy büdös-koszos hajléktalannak sokkal kevésbé adnak pénzt, mint annak, aki normálisan néz ki. Mivel mindig kell valamire a pénz, ezért nincs idejük kiélvezni a szabadságukat.

– Azért olykor elmennek fesztiválokra, ide-oda…

– Azért a fesztiválozás is arról szól általában, hogy hajtják a pénzt. Vagy ha vége van a fesztiválnak, akkor beengedik őket, mondjuk a Szigetre, és akkor el lehet hozni azt, amit mások otthagytak. Összeszedik a kincseket, amelyeket újra lehet hasznosítani. Ők gyakorlatilag ebből élnek, újrahasznosítanak dolgokat, melyeket kukákból kiszednek. De kukából nem esznek – ez egy alapnorma.

Jolsvai Júlia

Fotó: Jancsó Panka

Pőcze Flóra: A Moszkva tér gyermekei
Jószöveg Műhely Kiadó, 144 oldal, 2290 Ft

Ajánló tartalma:

Új kód kérése

Rovat további hírei:
Hozzászólás szövege:
Felhasználói név*:
E-mail*:



Kiemelt

Őszi Könyvhét – hármat egy csapásra

Ha „negyedik hullám” nem szól közbe, a fesztiváli szezonra időzítve október 13-án megjelenő Könyvhetet három nagy könyves fesztivál leendő közönsége is lapozgathatja.

A Könyvhét 2021/2. számának címlapjaÉS Páratlan oldalKőszeghyA Mélytengeri Mentőcsapat és az Utolsó Magányos SzörnyCsibi tűzoltó leszmacskarácsony
Belépés