„Budapest Az európai éjszaka mélyén”

Ez az esztendő fontos év Sándor Iván számára. Készül a Követés című regényének a német kiadás után franciául is megjelent párizsi bemutatójára. Szerződést kötött a londoni Peter Owen kiadó az angol nyelvű kiadásra. Az elmúlt hónapban a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjává választották. Az Ünnepi Könyvhétre két esszékötete jelent meg. A Hajózás a fikció tengerén a Műút kiadásában a regényről-regényírásról egybe gyűjtött esszéit tartalmazza, a L'Harmattannál megjelent A történelem gépangyala harminc év válogatása a históriai kortörténeti írásaiból. Ez utóbbiról beszélgetünk.

- Fantasztikus és sodró erejű a kötet. A különböző korszakok jelentős, sorsfordító történelmi eseményeiről szóló tanulmányok roppant jó dinamikával és ütemben illeszkednek egymáshoz, pontosan annyi történik az olvasásukkor, mint mikor a már hamvadó tábortűz maradványai fölött átsuhan egy szellő, és a hamu alatt felizzik a parázs. Ugyanígy izzik fel a gondolat: szembe merünk-e nézni felelősen a múlt eseményeivel? Le merünk-e számolni a múlt iránti felelősségtől menekülő önsajnálattal? Mióta foglalkoztatja Önt ez a kérdés?

- A hatvanas évek közepe óta. A világháborúról diákként szereztem tapasztalatokat. Aztán a Rákosi korszakról, az ötvenhatos forradalomról. A hatvanas években már olvashatóak voltak az európai történettudomány-filozófia mestereinek átértelmezései ezekről a kérdésekről. A lökést Jancsó Miklós Szegénylegények című filmje adta. Elsőnek írtam róla kritikát a magyar sajtóban, az egykori Film, Színház, Muzsikában. A film visszautalóan és előremutatóan is bemutatta a folyamatos magyar kelepcetörténések egyik csomópontját. A vissza-visszatérő zsákutcát, s ami vele jár, az önfeladást, a mindenkori uralkodó erőnek, nevezhetjük ma egyeduralomnak - való kiszolgáltatottságot, s ennek hatására a mentalitástorzulásokat. Ama hamu alatti parázs felizzítására való szándékból született meg az első mérvadó regényem a negyvennyolcas szabadságharcban játszódó A futár és esszékönyvem, a tiszaeszlári vérvádperről szóló A vizsgálat iratai 1976-ban.Azóta amolyan Ariadné fonalként hurcolom a folyamatos korlabirintusokban munkáimban ezeket a dilemmákat.

- Ha már a bevezetőben az izzás szót használtam, hadd idézzem a könyv hátoldalán olvasható szöveget Földényi F. Lászlótól, aki a kötet bevezetőjét írta. „A nemzeti önismeret kérdése izzítja ezeknek az írásoknak minden gondolatmenetét. S miért kell az izzás? Azért mert egyébként minden hamuvá szürkülne.” Mit gondol, hol tartunk mi a nemzeti önismeret terén?

- Körülbelül ott, ahol a tizenkilencedik század közepén, amikor a nagy magyar gondolkodók és írók, Széchenyi, Kossuth, Eötvös, Katona, Kölcsey, Vörösmarty próbáltak szembenézni a valósággal. Húsz éve írtam egy könyvet A fel nem fedezett Bánk bán címmel. Többek között arról, hogy sem a színháztörténet, sem az irodalomtörténet nem foglalkozott például azzal, hogy a drámában folyamatosan mindenki elbeszél egymás mellett. Nem  csak Bánk és Tiborc a híres nagyjelenetükben, mindenki! Azt sem ismerték fel, mi annak a mélyebb értelme, hogy a magyar irodalom egyik legszebb nőalakja, Melinda nem magyar, idegen. A legnagyobbak felismerései hatástalanok voltak már akkor is. Kötetemben utalok Balassa Péter nagy Vörösmarty tanulmányára, amelyben kifejti, hogy, akkoriban, s azóta is, vádak, gyanúk kisérték azokat, akik szembenéztek a nemzeti lét valóságos dilemmáival. A divat: az önsajnálat, a hamisítás, a másokra mutogatás volt, s teszem hozzá -, maradt. Illúziók, fantomeszmék.

- Nagyon fontos gondolata a kötetnek, hogy egy korszak civilizációjának megnyilvánulásaira sokkal jellemzőbb az, ami múlthoz köti azokat, mint a jövő bennük lévő csírája. Kérdés, a felejtésáradat visszafordíthatatlanságának korszakában mit jelent „felemelni a földről” („Ahogy e földön marad, mit elejtek, -/ha én nem, te megleled.” József Attila), amit a história odaejtett?

- A rámutatást. A szembesítést. A kötet első írását 1983-ban írtam a Don-kanyari tragédiáról. Próbáltam benne kidolgozni azt a struktúrát is, amelyben megszületik az események elhallgatása, félreértelmezése. Ami aztán az utókort is megfertőzi. Az első lépés a hírzárlat. A második a hatalom manipulációs gépezetének beindítása a félrevezetés, ködösítés… Továbbá, a megtévesztett közvéleményben a  hamis kép rögzítése. Egyik másik esszémben idézem a nagy lengyel írót, a holokausztot átélt Borowskit: „Szeretném, ha egyszer nevükön nevezhetnénk a dolgokat, ahogy a bátor emberek teszik."

- Meg lehet érteni a múlt történéseit az utókorból? A tudomány a lezárt múlttal foglalkozik, de mi a helyzet akkor, ha a lezáratlan múlt enyészik el? Hogyan hat ez a kollektív emlékezetre, és morálra? Amit megoldatlanul hagyunk, azt csak elnapoljuk. Visszatér.

- Vannak országok, ahol sok minden történt a megértés érdekében. A németek nehéz, verejtékes évtizedekig tartó küzdelemmel szembenéztek a náci múlttal. Nálunk is vannak törekvések a múlt megtisztított értelmezésére, de az átrajzolás, a menekülés, a felelősségvállalástól, az önszembenézés hiánya, a másokra mutogatás a domináns. Ez erősíti az általános amnéziát. Nemcsak a huszadik századi európai-magyar történelemről élnek a lakosság nagy részében a fantomeszmék, a jövő céljairól, például az európai demokráciák alapelveiről is elhomályosodnak az ismeretek Igen, amiként mondja, amit megoldatlanul elnapolatlanul hagyunk,az visszatér.

- Ön szerint milyen szerepet játszanak a huszadik századi magyar társadalomfejlődésben a következők: elveszéstörténet, túléléstörténet, a másikkal szembeni kizárásosság története.

- Végig kísérte nemzedékek életét. A Gondolkodó magyarok című fejezetbe foglaltam a Bibó Istvánról szóló írásaimat. Életműve példa rá, hogy  a szellem teljesítményei hatástalanok, pontosabban mindössze egy szűk kör számára nyújtanak segítséget a tisztánlátásban. Az ő fogalma a zsákutcás magyar történelem. Nemzeti tragédia, hogy nemcsak a rossz oldalon vívott két huszadik századi világháborúban való részvétel volt zsákutca, nem csak a másodikra következő külső hatalmi elnyomás, hanem, napjainkban, a parlamentáris demokráciában is újabb zsákutcába kerültünk. A mai egyeduralom mindent megtesz azért, hogy kivezesse az országot Európából. Több írásomban ezt  parlamentáris antidemokráciának nevezem. Szabad választással jött létre az egyeduralom, amely felmorzsolja a demokratikus államberendezkedés alapjait, a jogállamiság intézményeit.

- Mit gondol, mi most a Jean Baudrillard-féle utolsó előtti pillanatban vagyunk, amely nem a vég pillanata, hanem a vég előtti legeslegutolsó pillanat, amely után már nincs mit mondani? Amelyet Kertész Imre „pillanatnyi csend”-nek nevez, „amelyben a kivégzőosztag újratölt”? És még eldönthetjük, szembe merünk-e nézni a „Történelem gépangyalával” vagy marad a közöny és az enyészet, miközben égig nő a romhalmaz.

„Ilyen lehet a történelem angyala. Arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott Ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelenül romot romra halmoz, s mindet a lába elé sodorja. Időzne még, hogy feltámassza a holtakat és összeillessze, ami széttörött, de vihar kél (…) és feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé.” A Történelem Angyala is változik a vele dialógusban lévők tekintetének változásával, s ebből a tekintetből kiolvashatjuk, hogy „nincs olyan képtelenség, amit ne élnénk át természetesen.” Kérdés, hogy mit kezdünk vele?

- Igen, arról szól a könyvem, hogy szembe tudunk-e nézni a múlttal, a mával, vagy marad-e a közöny, azt enyészet. Minden korszaknak meg van a maga utolsó előtti pillanata. Baudrillard erről figyelemre méltó gondolatokat fogalmaz. Ez olyan súlyú kérdés, amire röviden nem tudok válaszolni. Kétségtelen, hogy a jövő, az ország, a demokrácia szempontjából az utolsó előtti pillanatban vagyunk. De minden utolsó előtti pillanat után jön a történelemben az utolsó, s utána az újabb első. Ezek nem szétválasztható szakaszok. Szakadatlan egymásba vegyülések. Az évszázados magyar történelem, a ma tanulságai arra intenek, hogy tegyük fel a kérdést: milyen utat lehet találni ott, ahol hosszú ideje nem volt út található, a zsákutcák helyén? Csak egyet említek a mai hibás-kártékony kérdésfeltevésekből, nyugatias demokratikus államiság, vagy elzárkózó nemzetállam? Ilyen téves kérdésfeltevésekbe buktunk bele mindig. Mintha volna nemzeti érdek, a nyugatias jogállamiság nélkül. Mintha a demokratikus jogállam nem a nemzeti érdeket szolgálná. A kötet fejezeteit úgy kapcsoltam, mintha regényfejezeteket írtam volna. Az elmúlt hetven év magyar és részben európai históriájának regényét. Megnyugtatott, amit már az első reagálások kiemeltek, hogy a három évtizede írt esszéim nem veszítettek időszerűségükből, s az újabbak a korábbiak alapgondolatait folytatják. Említi azt a vélekedésemet, hogy nincs olyan képtelenség, amelyet ne élnénk át természetesen. A korábban képtelenségnek tartott események mára realitások. Foglalkoztat, hogy milyen újdonságok várhatnak ránk, egy olyan világban, amelyben változnak a demokrácia formái, s a humanista kultúrakorszak elenyészésével nemcsak a korábbi értékek veszendőek, de a korábbi fogalmak is elveszítik érvényességüket. Új nyelvet kellene találni, új fogalmakra, az utolsó pillanat utáni realitások megvilágítására.... Nem kizárt, hogy újabb esszéimben ezzel is próbálok foglalkozni. Egyelőre azt a regényt szeretném befejezni, amelyiken most dolgozom.

Illényi Mária

Sándor Iván: A történelem gépangyala
L’Harmattan Kiadó, 270 oldal, 2800 Ft