Vörös István Gagarin avagy jóslástan alapfokon című regénye a nyolcvanas évekbe repíti vissza olvasóját: kamasz hősei és az ország is „ugrásszerű fejlődés” előtt áll. Az íróval beszélgetve a jelenből tekintettünk vissza: milyennek látszott akkor a jövő és mi lett belőle mára a negyvenesek számára.

- Több recenzióban, kritikában ifjúsági regényként határozzák meg a Gagarin...-t, mégsem kifejezetten ifjúsági olvasmány. Ön annak szánta-e?

- Meglepődtem. Mitől lenne az? Attól, hogy kamaszok közt játszódik? Akkor az Iskola a határon is az. Egyébként magában nem zavar a dolog, néhány kamasz olvasta már, és nekik kifejezetten bejött, ami fontos. Érdemes nekik írni, mert nagyon nyitottak, ugyanakkor nagyon szomjazzák a világ szerkezetének megismerését, és mielőbb föl kell vérteznünk őket a megértés immunanyagával, hogy ne lehessen becsapni őket. Egy rövid ideig, a gyerek- és a felnőttkor között minden gondolati immunitásukat elvesztik. Nos, mivel a regényem az ilyen immunhiány elleni védőoltásnak szántam, éppenséggel szólhat elsősorban kamaszoknak. Az örök kamaszoknak persze.

- Mik a tapasztalatai, milyen távolságra van a mai tizenéves és fiatal egyetemista korosztálytól a '80-as évek időszaka: "fényévekre", vagy reális közelségben?

- A korszak persze távol van, azok az események és reáliák nekik épp olyan idegenek, mint a mi nemzedékünknek az ötvenes évek volt. Épp akkora időbeli távolságra is vannak tőle. Viszont mindent képesek megérteni. Másfelől a léthelyzetek, szerelmi reménykedések, megtévesztések és intrikák, mindez egy kis burkolt politikával nyakonöntve, a kis- és nagyközösségen belüli hatalmi játszmák közé bekeverve, azt hiszem tökéletesen ismerős és érthető lesz számukra. A mai világ máshol enged és máshol tart ellen nekik, máshol járható és máshol van elkerítve szögesdróttal, mint az akkori, de a lényeg nem nagyon változott.

- „Boldizsár előtt a rendszer elégtelenre vizsgázott aznap” – mondja a Gagarin... narrátora egy gördeszkás vétségre utalva, amelyet Boldizsár számára meglepő módon megúsznak a srácok. Tekinthetjük a művet a rendszerváltó nemzedék fejlődéstörténetének, „motivációs regényének”?

- Igen. Egyelőre annyit igyekeztem feltérképezni, hogyan készíti elő a rendszerváltást tulajdonképpen mindenki, azok is, akik a rendszer kiszolgálóinak hiszik remélik vagy félik magukat. Nem vettem bele, hogy hol rontottuk el a folyamatot. Ez könyv arról szól, hol rontottuk el az igazságosnak szánt társadalmat. De talán arról is van benne egy árnyalat, mért rontunk el nagyjából mindent, és ennek ellenére miért sikerül annyi minden jól. Jelen pillanatban ez a nemzedék irányítja az országot, és ez a nemzedék akarja az irányítást átvenni is. Nem árt tudni honnan jöttek. (Az önkiherélésből, hogy egy vadacska jelenetre utaljak a szövegből.)

- Mit gondol: a jelen is alkalmas alapanyag lenne-e hasonlóan sziporkázó, abszurd jelenetekben bővelkedő regény megformálásához, vagy ehhez a korhoz rég nem illik a humor?

- Jószerivel minden korhoz illik a humor. A tragédia sem kizáró oka a humornak, a Sorstalanságban is villannak észveszejtően megrázó humorok. A mai kor biztos, hogy nagy nyersanyag lesz. Hogy még a mi nemzedékünk képes lesz-e megfogni, az kérdés. A lírában legadekvátabban már a fiatal slammerek ragadják meg. De a staféta persze nincs sose véglegesen átadva. Az öregedőkkel is számolni kell mindig. A mai korban rengeteg a groteszk hülyeség, tehát van vele mit tenni. A terepelőkészítő baktérium tudtommal újra dolgozik, feléled a pesti vicc, mint a Tisza a nagy mérgezés után. Van remény.

- Hogy korábbi tanulmánykötete címére utaljak: mennyiben táplálja Vörös István humorát a „švejki lélek”?

- Ó, az én humorom örökletes családi áldás vagy átok. Éles is, érzékeny pontokra világít rá, szemtelen, abszurd, repetitív. Nagyapám humorának egyik áldozata egyszer megvárta őt, amikor épp a bolt kapujára tette rá a lakatot, téglával leütötte és majdnem agyonrugdosta. Persze a kritikusoktól azért ennél több kíméletre számítok. Annál is inkább, mert nem is őket veszi célba ez a történet. A cseh humorban persze magamra ismertem és megerősítést találtam első perctől kezdve.

- Ha már szóba jött a családi örökség: a cseh kultúra iránti vonzalmat is felmenői hagyták önre? Hogyan esett a választása egyetemistaként a cseh szakra?

- Felmenőimnek nem voltak szláv kapcsolataik. Az egyetemen találtam ki, illetve a tanárképző főiskoláról az egyetemre tartva, hogy egy kisnagy nyelvet fogok tanulni, egy izgalmas, bátor, sokszínű, fanyar irodalmat és kultúrát.

- Egy közelmúltbéli interjújában olvasom: megszűnik a bohemisztika a PPKE-n, ahol már a kilencvenes években tanított. Kulturális veszteség ez, vagy inkább az idők szava, és a szlavisztikában való feloldódás kitágítja majd a hallgatók horizontját?

- Egyértelmű veszteségről van szó, maga a szlavisztika van felolvadóban a Pázmányon, a szlovák már korábban, most a cseh tűnik el. Viszont elemi érdeke ennek a kis népnek (a magyarnak), hogy a körülötte élők hasonló sorsát megértse, és ennek révén reálisabban lássa a magáét. Ha valakinek önértékelési problémái vannak, azzal kell kezdenie, hogy megpróbálja a körülötte élőket elfogadni, akkor már nyert ügye lesz önmagával.

- És milyen ma általában a bölcsészet presztízse? A kreatív írás szak köztudomásúlag nagyon népszerű, de a „klasszikus” bölcsész szakokhoz hogyan viszonyulnak a diákok?

- A bölcsészdiplomáról azt terjesztik, hogy a munkaerőpiacon eladhatatlan. Ez tényszerűen nem igaz. A cseh szakról nem nagyon akadt diákunk, aki ne tudott volna elhelyezkedni. Lehet, hogy nem mindenkiből lett műfordító vagy tudós, és kénytelen volt beérni egy multi cég prágai igazgatásával, de valamit biztos talált ezzel a fölösleges diplomával. Mivel viszont manapság az emberek jobban hisznek az eléjük tálalt nagyhangú hazugságoknak, mint a saját tapasztalataiknak, valóban csökkenőben van a hagyományos bölcsészet iránti kereslet. Ez olyan trend, ami azonnal megváltozhat, ha az emberek újra bízni mernek magukban a konzervhazugságok helyett. Nos, a Gagarin épp egy ilyen változásról szól. A 80-as évek normalitás felé sasszézó dekadenciájáról.

- A Gagarin… végén keletkezés-jelölésként az áll: Berlin–Budapest 2007. április – 2010. január 21. Ha ezt írói kézjegynek tekintjük, és a nem a „titokzatos” narrátorénak, a regényt berlini ösztöndíja idején kezdte írni. Mennyiben a berlini tartózkodás hatására fogant meg önben a rendszerváltás előtti Magyarországon játszódó történet megírásának gondolata?

- Igen, ez már én vagyok, és nem a narrátor, eddig föl se tűnt, mennyire nem oda való ez a dátum, hiszen az utolsó sor után nyit egy olyan síkot, ami nem tartozik a regényhez. Bár ugyanaz a szint, mint a regény borítóján és első lapján a nevem, meg a cím, alcímek, mottók. Valóban Berlinben kezdtem írni, és ez nem véletlen. Egy másik regény helyett, azt megszakítva fogtam bele, miután egy történetközpontúbb, fegyelmezettebb munkát akartam létrehozni a nagyon experimentális szövegen való munkálkodás után. Talán ez a távlat is kellett ahhoz, hogy higgadtan, elfogulatlanul tudjak visszanézni egykori önmagunkra, és kedvenc évtizedemre, a 80-as évekre. Hogy mért is kedvenc? Mert egy rettenetes beugrató blöff-hazugsággal, a várható budapesti földrengés képével indult és a rendszerváltásba torkollott. 2007-ben már azt is tudtam, hogy ez a happy end sem a végső. Elromolhat, ami olyan jól indult? Vagy már az indulása előtt elromlott? Ami jóslástan a regény irányából, az a múlt talán nem érzékelt vagy fel nem kutatott összefüggéseinek megragadása a jelen felől.

- Tervez-e esetleg regényt a „jóslástan” és a valóság találkozásáról, vagyis arról, végül is miféle tektonikus mozgások jellemezték a rendszerváltás utáni társadalmat, vagy a ma negyvenes generáció életét?

- Dolgozom egy egész más szerkezetű regényen, mely 1988-ban játszódik, és az egyetemi időszakot, illetve a prágai részképzés különösségeit dolgozza fel. De ez kétszintes regény lesz, van egy angyali síkja is. Kéne rá pár hónap, hogy újra bele tudjak lendülni.

- Ha végigtekintünk legutóbb megjelent kötetein, a Gagarin… mellett az Aki nevetve született drámáin, vagy a Vörös István gép vándorévei című versesköteten, mindig a reáliák mitikus-mesei magját keresi, abból teremti meg a világát. Mi dönti el, hogy prózai, drámai vagy költészeti munka kerül ki a keze alól, és mire számíthat legközelebb az olvasó Vörös Istvántól?

- Hogy vers, próza vagy dráma lesz valami, az magától értetődően adódik. Nagyon ritka, hogy egy ötlet formát tudjon váltani. Az ötlet jellegében benne van a műfaj. Ritmusötlet: vers. Cselekmény: próza. Ezen belül is hosszabb történet: regény. Ellentétek egymásnak feszülése: dráma. Versgondolat, asszociációs sor: megintcsak vers. Persze ez így nem fogalmazódik meg, hanem nyilvánvaló, mint az egyszeregy vagy a verstan (és a prózatan hiánya).
Új drámákon is dolgozom, készül egy Hamlet-átiratom, és az ötödik darabot írom a Baltazár Színháznak. Háromkötetnyi versem van könyvvé szerkesztve, de most szervezek egy olyan válogatott verses kötetet, hogy barátaimat, kollégáimat kérem meg egy-egy vers kiválasztására. Nagyon érdekesen alakul. Két regényem is folyamatban van. Lenne egy novelláskötet és egy tanulmánykötet is. Ezekből bármelyik eljuthat jövőre a könyvformáig.

Laik Eszter

Vörös István: Gagarin avagy jóslástan alapfokon - Regény az ugrásszerű fejlődésről
Jelenkor Kiadó, 320 oldal, 2800 Ft