A költő összegyűjtött verseinek e vaskos, nagyalakú kötete hetvenedik születésnapjának esztendejében, 2000-ben látott napvilágot az ünnepi könyvhétre. A Debreceni Egyetem Kossuth Egyetemi Kiadója bocsátotta közre, Cs. Nagy Ibolya szerkesztésében. 1600 forint volt az ára. Elegáns, rusztikusan archaizáló-mitologizáló borítóját – az arany, az égkék és a tengerzöld színeinek puritán felhasználásával, lecsupaszított geometrikus formákat érvényesítve az ember/kapu kettős motívuma által – a Csoórinál két évvel fiatalabb festőművész barát, Orosz János tervezte. Orosznak korábban is volt szerepe egyes Csoóri-kötetek könyv- és képzőművészeti megálmodásában, s a Digitális Irodalmi Akadémia számára ő festette a DIA honlapján megtekinthető Csoóri-portrét. Barátja több versét ajánlotta neki az évtizedek során, köztük a Köznapi alkonyat és a Futamok címűt.

A könyv a kiadó figyelmességéből postán érkezett hozzám, dedikálatlanul. A 71. ünnepi könyvhéten kértem meg Csoóri Sándort, hogy lássa el kézjegyével. Dedikált Csoóri-könyvem korábban nem volt, noha legalább tizenkettő sorakozott már akkor is polcaimon. Tőle magától közvetlenül sosem kaptam meg valamelyik új munkáját. Alább kiderül, miért.

Az ünnepi könyvhét fokozott rangot adott a kerek születésnap folytán is reprezentatív, filológiai értelemben sok érdekességeket tartogató A jövő szökevénye című hatalmas vers-seregszámlának. (Csoóri és a kiadó valószínűleg nem számolt azzal, hogy a cím 1995-ben magyar jelölője lett az eredetileg Johnny Mnemonic című, Keanu Reeves főszereplésével készült amerikai– kanadai akciófilmnek.) Mivel a költő által a dedikációba írt számok egyike (egy „hullámvonal”) alig azonosítható, épp a könyvheti alkalom alapján állíthatom, hogy a ?. helyébe a 6. hónap (június) sorszáma iktatandó: „Tarján Tamásnak, / minden jót, / harag nélkül gon- / dolok az írásaira / is, őszintén mondom, sokat / okultam belőle, / kézszorítással / Csoóri Sándor / 2000. / ?. 3.”.

E kissé szokatlan dedikáció, a „harag nélküli” mondat sejteti mögöttesét: Csoóri úgy érezte – nem egyszer, nem csupán akkor –, hogy van mit megbocsátania nekem, a pályáját, köteteit néhányszor szemléző irodalomtörténésznek, tanulmányt és bírálatot író kritikusnak. Hiába voltak találkozásaink majdnem mindennaposak vagy inkább „mindenhetesek” 1976 táján, amikor mindkettőnk útja gyakran vezetett táncházakba, egy-egy rokonunk, szerettünk, barátunk kedvéért, együtt lélegezni a muzsikával és gyönyörködni a táncolókban, hiába értettünk szót, bármilyen magán- vagy közesemény került terítékre, Csoóri nem ezeket az emlékeket raktározta el, hanem írásaimból vélt megnemértést, elhatárolódást, ellenszenvet kiolvasni később. Különösen a szívére vehette az Alföld 1997. januári számában közzétett Én; ti. Módosulások Csoóri Sándor lírájában című esszémet, amelyből az őszinte méltánylást nem, csak a címben jelezni próbált költőstátuszt, a radikális moralistaként felléptetett alakmás radikális eltávolodásának, vádló elszigetelődésének bírálatát hallhatta meg. Nyilván nem emlékezett vissza a húsz évvel korábbi táncházi estékre: mekkora örömmel, elismeréssel „szavaltam” neki egyik-másik versét. Azzal, hogy a megőrzött ifjúságtudat, a garabonciásság, a szabadság- és szépségkultusz milyen delejesen áradt számomra a Csoóri-versekből. „…a szerelem kóbor világválogatottja magam vagyok”: az efféle „felromantizált”, önsokszorozó, poszt-adys Csoóri-képek büszke, dinamikus, vágáns egyedülléte és vágtája (mások mellett a Vadfiú hajjal című vers egésze) mélyen megmaradt bennem. Egyetemi szemináriumokon diákjaim elemzéseit figyeltem: egy nemzedék „ugrással” rájuk miként hat e hang. (Csoórival, a közíróval, a közélet nagy befolyású háttérpolitikusával írásaimban sosem foglalkoztam.)

A 2000-es évek iramlásában Sebestyén Ilona, a Nap Kiadó vezetője ültetett többször is egy asztalhoz Csoórival. Könyvünnepeken. Ezért vallhatom magam további két Csoóri-dedikáció birtokosának. Futás a ködben: „Tarján Tamásnak / ebben a nagy irodal- / mi zajban, / csöndes kézszorítással, / Csoóri Sándor / Bp. 2005. ?. [ugyanaz a különös „6”-os] 3.”; Föld, nyitott sebem: „Tarján Tamásnak, / véletlen találkozá- / sunk jó alkalom / erre a dedikációra, / baráti kézszorítással / Csoóri Sándor / Bpest / 2010. IV. 25.”.

A találkozás meghittebb lett, a tónus udvariasan tartózkodó maradt. 2010-ben azonban, egy időközben Csoóri kezébe került újabb írásom elnyerte a költő tetszését. „»Csoóri a vers rímvilágának pompáját és alkalmankénti száműzését, a Lehettem volna lelkiismeret horzsolódó ismétlődését, a költő urbánusságának kivételességét adja. Nincs még egy szempár irodalmunkban, amely úgy nézne a világvárosra, mint Csoóri« – idézi szavaimat, talán »fejből«. – Most képzelje el – mondja a riporternek –, Tarján Tamás, aki régen nem volt olyan baráti velem, de nem haragudtam arra sem, mondta a véleményét, megköszöntem, de ezt is megköszönöm, mert ilyet nem nagyon lehet leírni, hogyha már eszébe jutott. De az, hogy én urbánus vagyok, annak örülök, mert eddig mindig csak azt mondták, hogy népi vagyok, ami sosem volt igaz”. Valóban az indokolatlanul le- és beszűkítő „Csoóri, a késő modern népi költő” címkéje ellenében fogalmaztam meg véleményemet, illetve abban a meggyőződésben, hogy Csoóri Sándor lírai topográfiájában nagyszerű Budapest-versek sorakoznak, láttatóan írt Európa és más kontinensek metropoliszairól, és világvárosi magánya olykor Pilinszky plakátmagány-elveszettségével is rokon. (Rádióinterjúja szövegesen a neten is elérhető. Az élőszó nyomán kissé ziláltan, s egy fatális elgépeléssel: a rímvilág helyébe a rémvilág szó került.)

Csoóri Sándor 2014. február 3-án tölti be nyolcvannegyedik életévét. Lesz pohár a kezemben – öcsém névnapja, Balázs-nap –, megköszöntjük a költőt is.

Tarján Tamás