A Könyvfesztiválon az MKKE által szervezett A magyar próza estje címet viselő program egyik résztvevője Grecsó Krisztián író, az Élet és Irodalom szerkesztője lesz. Ennek apropóján beszélgettünk a kortárs magyar irodalomról.

– Hogy valaki verset vagy prózát ír, az mennyire alkati dolog? Ön is versekkel kezdte.

– Abban a generációban, a sárkányfűs csapatnál, illetve az előttünk lévő generációban is, ez a modell a levegőben volt. Költészettel indultunk. A mostani húszasoknál úgy látom, ez összefolyik. Náluk azért nem érdekes, hogy vers vagy próza, mert eleve mindkét műfajban alkotnak. És amikor írnak, a műfaji határok sokkal elmosódottabbak. Kifejezetten költői prózákat írnak. Nagyon sok a lány a mai pályakezdők között, a nemek aránya teljesen kiegyenlítődött, sőt. Ez a fajta költői próza teljesen értelmetlenné teszi a műfaji megkülönböztetéseket. Elkezdtek az impressziók fontossá válni, szinte rokokóba hajlóan szép a szöveg, a benyomások dominálnak. Ha szabad ezt a képzőművészetből kölcsönzött kifejezést használni, akkor neoimpresszionista benyomásokra épülő, kifejezetten az érzékek felől közelítő próza jellemző rájuk, amely nem különíti el a műfajokat. Ráadásul a szövegek terjedelemre egypercesnek mondhatóak, miközben hangvételükben egyáltalán nem az örkényi próza felől közelítenek. Minden írás egy-egy villanás. Ez nyilván egy egészen másfajta világérzékelést, befelé fordulást jelent, tehát a slam mellett jelen van egy egészen intimen befelé forduló irányzat is. Én ezt látom az ÉS-nél, hogy a fiatalok kétféle módon kezdik a pályájukat: vagy nagyon harsányan odateszik magukat előadóként is, vagy befelé fordulnak. Illetve mind a kettő megfér náluk, lásd Kemény Lili, aki ennek ragyogó példája, mert mind a két magatartást nagyon pregnánsan műveli.

– Azoknál is így van, akik regényt írnak?

– Azon a területen nyilván teljesen más folyamatok vannak, nem lehet általánosítani. Amit most mondtam, ez egy érdekesen leszűrhető általános jelenség. Hozzám nyilván kevesebb regény érkezik, inkább rövid prózákat küldenek. Azt kevéssé látom át, hogy a fiatalok milyen regényben gondolkodnak. Amit viszont látok, az az, hogy az én nemzedékemben, a középgenerációban kezdenek kifejezetten a dramaturgiára építeni. Jól kitalált karakterekre, akiknek az egymáshoz való viszonya nagyon fontos. Két nagy sztárregény volt, amiről rengeteg szó esett tavaly, mindkettőben végtelenül fontos a karakterek egymáshoz való viszonya, legyen az egy nagymama és egy unoka, legyen az egy vezető író és egy bécsi értelmiségi. Ez klasszikus technika, ami meg mintha arra utalna, hogy öregszik ez a generáció és klasszicizálódik.

Április 25. 18.00–19.30 Millenáris, Supka Géza terem A magyar próza estje Pódiumbeszélgetés és szemelvények bemutatása a kortárs hazai próza jeles szereplőivel – középpontban a magyar irodalom és a magyar könyvkultúra Moderátor: Juhász Anna Résztvevők: Grecsó Krisztián és Háy János írók, valamint Egyedi Péter és Kollár Klemencz László zenészek Közreműködik: Jordán Tamás színművész

– Mennyire könnyű bekerülni a magyar próza élvonalába? Be lehet úgy jutni, hogy az ember elküldi az ÉS-be, illetve könyvkiadókhoz a művét?

– Szerintem igen. Nem állítom, hogy nem kell hozzá szerencse meg kitartás, ez utóbbi mindenféleképpen nagyon fontos, és a szorgalom. De árgus szemekkel figyelik a kiadók a fiatal tehetségeket. Persze az első lépés az, hogy tanulhass. Ha nem jutottál el a tanulás lehetőségéig, akkor meg vagy lőve. És ha sikerül jó befogadóvá, szorgalmas bölcsésszé, értő olvasóvá válni, ami kívülről érkezve sokkal nehezebb, akkor ezen túl, ha tehetséges vagy, akkor ma már a pályán elindulás sokkal demokratikusabb, sokkal elérhetőbb. Arra hogy bemutatkozhass, akár bloggerként, akár slammerként, akár fiatal prózaíróként, rengeteg fórum van, és a fórumokon jó csapatok, aki markánsan megfogalmazzák önmagukat.

– Sokszor beszélt már az írói szerep átalakulásáról, amely a szocializmushoz képest jelentősen megváltozott. Folyamatos igény jelentkezik az olvasó részéről, hogy személyesen megismerhesse a szerzőt, találkozhasson vele, követhesse a Facebookon. Közéleti szereplőként tekint rá.

– Való igaz, miközben teljesen más lett a kommunikáció is. Tegnap volt a tizedik Aegon-díj sajótájékoztatója. Bejött Péterfy Gergely, aki olyan boldog volt, mint egy kamasz gyerek, a klasszikus, higgadt, tekintélyes író szerepétől fényévekre lévő pajkos kisfiú, és színt és életet hozott a terembe. Ott ült a vezető értelmiség, a sajtó elitje, és Péterfy közölte, hogy szeretne egy selfie-t csinálni, ha nem gond. Fékevesztett öröméből két dolog következik, hogy igen, ez egy valóban fontos magándíj, valóban fontos ügy, illetve hogy a közönséget is sikerült involválnia, mindenki elkezdett visszamosolyogni. Lehet azt mondani, hogy a Péterfy azzal, hogy kitette a Facebookra önmagát, dekonstruálja az írószerepet. Vagyis a varázst, a távolságot teljesen kiiktatja. Igen, ő például úgy publikált meseregényt, hogy folytatásokban közölte a neten, és az emberek szavazhattak, hogy merre menjen tovább a történet. Ezek alkati kérdésből is adódóan létező helyzetek. De egyáltalán nem kötelező így viselkedni. De azt gondolom, és ez nagyon fontos, hogy az elvarázsolt, bohém, vagy a zárkózott, finom lelkű író szerepe is ugyanúgy szerep. Eddig is az volt. Engem roppantul meglep, hogy ez utóbbi hozzáállást nem létezőnek tekintik. Pedig az ugyanúgy egy konstruált szerep. Bodor Ádám például a ritkán megszólaló, de bölcs, egyébként elhúzódó, érzékeny lelkű író szerepét alakítja. Ami ugyanúgy egy társadalmi szerep. Ez nem minősítés, abszolút leíró jelleggel mondom.

Jolsvai Júlia
Fotó: Brenner Péter