Egy gyönyörű németjuhász egyik napról a másikra lebénul. Hogyan vezet az út a gyógyulásig? Dallos Szilvia színésznő, író könyvében nemcsak Szimat naplóját írja meg, hanem a többi kutyája történetét is, amelyek útitársként követték élete korszakait.

– A naplón keresztül nagyon érdekes volt belepillantani az életedbe, hogy összeérnek a szálak. Hogy jött ez az ötlet?

– Nem volt tervezett ötlet. Nem tudom, mi kényszerített arra, hogy úgy érezzem, le kell írnom, szinte napról napra, ami Szimattal történik. Annyira bíztam benne, hogy meggyógyul! Lehet, hogy az hajtott, hogy majd amikor már egészséges kutya lesz belőle, milyen érdekes lesz visszaolvasni, mennyi mindenen mentünk keresztül. Eszembe sem jutott, hogy könyvvé válik valaha. A regényben a negyede nincs meg annak a sok kínlódásnak, amin keresztülmentünk. Szimat már egészséges lett, amikor a könyvet kezdtem írni, és nagy boldogságban ott rohangált körülöttünk. Akkor úgy éreztem, meg kell örökítenem a többi kutyámat is, akiket én neveltem fel 1970 óta. Sajnos és igazságtalanul a kutyaélet elég rövid, egy-egy kutya mindig egy-egy korszakot jelentett az életemben. Kilencéves koromtól, az óvóhelyre betévedt első Lordtól elkezdtem írni a kutyákról. Érdekes módon, kislánykoromban le is rajzoltam egy kutyát, és a németjuhászt rajzoltam le! A többi kutyát is nagyon szeretem, de a németjuhásszal elmondhatatlanul szoros kapcsolatom van.

– Ő már a negyedik, azaz IV. Szimat! Írod a könyvben, nem könnyű nevelni egy kutyát, gyönge nő létedre ki kellett hozni a magadból a keménységet.

– Ki bizony! Egy németjuhászt aztán végképp nem könnyű nevelni, mindegyikük egyéniség, és ezt meg is akarják tartani teljes egészében. Nem is venném el tőlük, csak azt kell megérteniük, hogy egy családba belépő kutyának tudnia kell a házirendet. Ez csak úgy lehetséges, ha valakit elfogad főnöknek. Az is olyan szerencse volt, hogy úgy találkoztunk össze a férjemmel, hogy ő is rajongott a kutyákért, és ő is mindig a németjuhászt szerette.

– Van a könyvben egy csoda-vonal. Ahogy eljutottak hozzád a kutyák, mindegyik külön történet. Az a piros sál, például milyen szép kis motívum!

– Meg se lehet magyarázni. Az a sál, úgy ahogy leírtam, eltűnt. Pedig hazahoztam vele a kutyát, itthon kellett volna lennie – ez varázslat!

– A bölcs humor is tetszett, meg hogy finoman véleményt formálsz az olyan orvosokról, akik nem lelkiismeretesek, meg a nem empatikus ismerősökről, mégsem bántasz meg senkit, csak megmondod a véleményedet.

– Szóval, hogyha valaki, olyan, mint például a könyvben lévő Klári, a kutyáimat bántja, vagy az utcán igazságtalanul ránk szólnak, akkor én fúria vagyok. Azt szeretem, hogyha én betartom a szabályokat, akkor mások is tartsák be.

– Van-e már valami visszhangja a könyvnek?

– Hogy mit vált ki az emberekből? Legjobb, ha megmutatok két telefonüzenetet, egy kutyás ismerőstől, meg egy orvos barátunktól. (Meghallgattuk, leírom, mit mondtak.) Az egyik így hangzik:„Szia Szilvia, végre megkaptam a könyvet, rögtön nekiestem, és annyiszor elsírtam magam, nagyon szép! Olyan édes volt a Szimat!” és a másik: „Katika ugyan már mondta, hogy életében a lelkét legjobban megérintő könyvet olvasott a minap, hát ilyen sokat nem is tudom, mikor érzékenykedtem. Csorgott a könnyem a meghatódástól és az elérzékenyüléstől. A háttérben olyan empátiával, olyan szépen gördülnek a mondatok, a kutyapszichológia mélységeivel, hogy nem is lehet részben letenni, de nem is szabad olvasni. Mert felkavarja az embert. Puszi, imádunk!”

– Fantasztikus! Kész elemzés!

– Nem az én érdemem, hogy ilyen lett a könyv. Hanem Szimatnak az egész gyógyulása váltja ki ezeket a fantasztikus szavakat, hogy felkavaró, megrázó – és hogy a férjemmel is végig kellett csinálni, a betegségét, azt, ami történt.

– A férjed, Lestár János, filmrendező volt, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán ismerkedtetek meg…

– A főiskola egy óriási ajándék az életemben, nem volt mindenki olyan szerencsés, hogy megtalálja a párját. Az első évben, az évnyitó után nem sokkal volt a
híres-nevezetes angol–magyar futballmérkőzés, az igazgatóság úgy döntött, hogy az összes diák együtt hallgathatja a közvetítést.  A terem dugig tele lett. Mellettem volt még egy üres szék. A „Sorsrendező” úgy intézte, hogy éppen János üljön oda… Nekünk a főiskola az el nem múló boldogság és szépség volt. Nagyon szerettük azt a négy évet.

– Később is kísér a szerencse, például, amikor először behívtak a szinkronstúdióba, azonnal Annie Girardot magyar hangját adtad a Rocco és fivérei című filmben.

– Na, ebben is szerencsém volt, azt hiszem. Mások is aztán sokat szinkronizáltak, de nekem az volt a szerencsém, hogy pont egy olyan feladatot kaptam, amire mindenki fölfigyelt. Ha valaki valami naggyal tud indulni, akkor könnyebben boldogul a pályán. El se hittem, hogy én, a kis vidéki színésznő, – Egerbe kerültem a főiskola után –, ezt a lehetőséget megkaphatom a sorstól.

– Az írás hogy jött?

– Érdekes módon már a főiskolán elindult, de nem azzal a szándékkal, hogy író akarok lenni. Volt egy Figuratár című kis füzetem, abba írtam le különböző elcsípett gesztusokat, párbeszédeket, hogy majd, mint színész, fölhasználom. Később visszaolvasva ezek elhalványultak, ezért megírtam mindkét figuránál a párbeszédek előzményeit és az utózmányokat is, hogy mi történhet, miután elválnak. Kitaláltam történeteket a már meglévő párbeszédekhez. Egy alkalommal a Rádióban nálam volt a Figuratár, és Sipos Tamás szerkesztő kérdezte, ez micsoda, beleolvashat-e. Nyugodtan! – mondtam, és akkor azt mondta, te ide figyelj, ezek novellák! Micsoda? Novellák? Írd csak tovább – bíztatott –, de ne csak ezeket, hanem kezdjél el írni! Zoltán Péter zseniális szerkesztővel együtt szinte rákényszerítettek arra, hogy írjak. Ezután megjelentek a rádióban a kis írásaim, egyre több.

– Megjelentek könyveid is.

– Igen, az Illemberkék, két mesekönyv. Illemberke az óvodában, Illemberke az iskolában és elkészült a harmadik is, az Illem Borka, ez a kislányoknak szól, még nem jelent meg. Úgy kezdődött, hogy az óvodás kislányomnak meséltem esténként, olyan meséket találtam ki, amikkel az etikai érzékét nevelem, mit szabad, mit nem illik, ilyesmiket. Volt az a bizonyos fikciós figura, akinek nem tudtam nevet adni. Egyik este azt mondta a kislányom, gyere, mesélj nekem Illemberkéről!

– Nagyon jó név!

Hihetetlen! A gyerekek különben is okosabbak, mint a felnőttek: Illem emberke, aki az illem berkeibe vezet, – így lett Illemberke. Ő találta ki, négy éves volt. Na mondom, megvan a figura neve!

– A könyvből tudom, hogy ő adta a karácsonykor érkezett kutyának a Macukó nevet is, ami japánul fenyőfa – mert hogy akkor éppen japánul tanult. Mi lett Ágikából?

– Filozófia szakra járt. Egyébként ő is imádta a kutyákat. Amikor végzett az egyetemen, járt be hozzám, a szinkronba, és azt mondta, anyu, engem annyira érdekel a hang! Persze először kávét hordott a színészeknek. Aztán az volt a szerencséje, hogy az egyik stúdióban kaptak egy filmet angolul, amit franciára kellett átfordítani, ő meg nagyon jól beszél franciául, és ő lett a sorozat rendezője. Így lett szinkronrendező. Most már van két gyereke, a kisfiú iskolás a kislány óvodás.

– Az unokák is ihletnek meseírásra?

– Érdekes módon, nem. Pistike nagyon szereti, ha olvasok neki, de a vasút története, vagy a bolygók jobban érdeklik, mint a mese. Különben megfilmesítették az Illemberkét, hét részben – és ki játszotta Illemberkét? Az apuka, Kálloy Molnár Péter. A gyerekek nézik néha Illemberkét, és apuka az Illemberke! A másik mesekönyvemből, Az időkirály birodalmából is készült egy ötvenperces játékfilm, Fazekas Lajos rendezte.

– Szimat naplója is olyan, akár egy film. Az pedig, hogy Szimat meggyógyult, csodával határos!

Mert ő akart élni és segített nekem. Olyan életakarás volt benne, engem is megrázott, mennyire akar élni. Amikor szerencsétlen, fóka módon, a kis alsótestével ide-oda csúszkálva jött utánam… Hogyne segítenék! Hogyha neki ennyi ereje, ennyi akaratereje van, hát hogyne éljen! Közösen tegyük meg az utat és akkor sikerül. Különben is, ha valaki feladja, írom a könyv végén, akkor hiába vár a csodára, akkor a csoda nem tud jönni.

(Köszönöm az interjút Dallos Szilviának és Szimatnak is, aki nagyon aranyosan hagyta, hogy nyugodtan beszélgessünk. Tudta, hogy róla van szó!)

Szepesi Dóra

Dallos Szilvia: Szimat naplója. Álarcok sorozat
Nap Kiadó, színes képekkel, 164 oldal, 3500 Ft