Író–olvasó találkozók színe és fonákja (1.)

Híres utca volt a Ráday utca, ahol gyerek-, ifjú és részben felnőttkorom is telt; akkor még nem az éttermeiről híres. „A mi házunkról”, a 11–13. számúról például váltig állították az öregek, hogy 1869-ben a pincéiben raboskodott Rózsa Sándor. A tévhitet persze lehetett azzal magyarázni, hogy királyi biztosként egykor Ráday Gedeon csapott le a betyár Sándorra és csapatára.

Nem, a 20. század vége felé nem ez jelentette számomra a nevezetességet. Arra voltam büszke gyerekként: ha kapunktól balra indulok az általános iskolába, háta mögött összekulcsolt kézzel Kálmán György színművészt látom kibandukolni a neves fényképész-műterem hirdetésével („Kossak utóda Komáromi”) ékes kapun, ha jobbra kerülök – egyik irányban sem kellett úttesten átkelni, mehettem bátran –, Böhm Lipót festőművész alakja bukkant fel. Vele az Erkel utcai oldalon, ablak-szembeszomszédként integető viszonyt is ápoltunk. Később, egy időben Ráday utcai lakos lett Petri György (ennek emlékét több költő verse őrzi), Heleszta Sándor szociológus, Kleiberné Kontsek Jolán, a sokszoros bajnok, olimpiai bronzérmes dobóatléta, valamint a családunk számára Gödöllőről ismerős Remsey művészfamília egy-két tagja. És sokan mások. Ráday utcainak lenni: rangnak éreztük.

A Ráday utcában volt hajdan az otthona Simonffy András írónak is, ha jól emlékszem, a Mátyás utca sarkán álló épületben. (Erős Zoltán majdnem mindent tudó lexikona, A magyar irodalmi helynevek A-tól Z-ig [2012] erről kivételesen nem tud.) Az 1941-ben született Simonffy nyolc évvel volt idősebb nálam, mégis már az egyetemről, illetve az akkori Eötvös Klub Hordó nevű színház- és alkotóköri terméből ismertük egymást. Az első, számomra komolyabb vidéki író–olvasó találkozók egyikére (sőt nem is egyre) éppen vele indulhattam, műsorvezetőként. Évtizedekkel ezelőtti könyvhéten történt a dolog. Szolnok megye néhány településére szólt a meghívás, hirdessük az igét „ankétokon”.

Illő Simonffyval kezdenem e sorozatot. Annál inkább, mert A világnagy zsíroskenyér (1977) című novelláskötetének előhangjában (Válogatott kérdéseim) bizony tollhegyre tűzte az irodalom-népszerűsítés ezen formáját, az író–olvasó találkozókat („Külső megrendelésre ír, vagy a belső lelki szükség diktálja?”; „Marika, a maga ötlete volt ide írókat hívni?”), például ekként is: „Köszöntöm a zárszámadó közgyűlésen megjelent pesti kultúrbrigádot, és feltenném a kérdést, hogy mutatkozzanak be saját maguk, mert mi még nem ismerjük őket eléggé, és utána tartsák meg művészetüket”. Az utolsó tagmondatot egyébként mások szintén papírra vetették ironikus éllel, tehát valószínűsíthető, hogy alkalmanként el is hangzott.

Könyvheti missziónk teljesítése céljából Újszászig vonaton utaztunk. Odáig velünk tartott Ladányi Mihály költő is, akinek munkásságából azonban hiába készültem fel alaposan, mert még az állomáson elillant. Bizonyára egyszemélyes küldetésként fogta fel teendőit. Később egyáltalán nem láttuk. A „zárt láncú” irodalmi estekhez Andrásnak sem fűlött a foga. Mosolygott, amikor elárultam neki, hogy bármennyire szeretem bizonyos írásait, az általa művelt, szimbólumokba hajló realista epikát (A medveölő fia című ikonikus elbeszélést és az alakmás hős köré rajzolt Márk-novellákat), hatalmas termete és olykor nekivaduló temperamentuma szorongást is képes kelteni bennem, főleg, ha a fiatal művészek éjszakai törzshelyein találkozunk. „Ne félj, jámbor leszek, mint a bárány, szeretem én a közönséget, nem táncoltatok meg senkit!” – nyugtatgatott. Kikapta kezemből magammal vitt első novelláskötetét (Lázadás reggelig, 1965), s belefirkantotta (emlékezetből idézem, mert a könyv kézen-közön valaki más tulajdonába ment át azóta): T. T.-nek, hogy soha ne kelljen félnie senkitől és semmitől – barátsággal a szelíd S. A.

Három- vagy négynapos körútunk első két állomásán, délután és este Simonffy még megadóan tűrte, hogy „válogatott kérdéseket” tegyek fel neki. Bölcsen, humorral fűszerezve felelgetett, jól választott, hatásos szemelvényeket olvasott fel. Lelkes tapsot kapott, s mindkétszer alapos vendéglátás koronázta meg a szereplést: kiadós uzsonna, még kiadósabb vacsora. De másnap ő is eltűnt. Nem tudom, valóban érdekelte-e a méhészkedés, mindenesetre úgymond „egy országszerte legendás méhész” gépkocsiján távozott, azzal: majd ő megszervezi magának a következő irodalmi stációra történő eljutást. Nem kétséges: így is történt – csak elkerültük egymást.

Biztosat azért nem tudok, mert jómagam szintén önálló útra léptem. Vagy arra léptettek vendéglátóink. Nem szegtem meg én sem az előzetes vállalást, csupán – küszöbön a tanév vége – az esti programok helyett délelőtti szabálytalan irodalomórákat tartottam két-három kistelepülésen a könyvhét múltjáról, friss szerzőiről. Azt hiszem, mindenki jól járt így.

1990 májusában televíziós műsorban beszélgethettünk Simonffy regényes visszaemlékezéséről (Rozsda ősz). Ennek alkalmából is maradt egy barátságos dedikáció, külön „TV” megjelöléssel. 1995 októbere: ismét a televízió hozhatott volna össze minket. Rómában. Mindketten a Római Magyar Akadémián laktunk, egy-egy stáb tagjaként. Ő Czigány Zoltán rendezővel, közös barátunkkal dolgozott – lévén italianista és műfordító is –, én a Cs. Szabó László 90. születési évfordulójára szánt portréműsor interjúit készítettem, Szőnyi Zsuzsát, Hajnal Jánost és másokat faggatva. Szerettem volna Andrással feleleveníteni a „méhészkedést”, kérdeztem volna Dukáról, ahol megtelepedett, mintegy a költőnő, Dukai Takách Judit kései örökében, s nagy terveket kovácsolt egy szellemi központ kiépítésére. Czigány Zoli (aki később könyvet adott ki barátja emlékére) évek óta rendre hozta a híreket az írói és művészetszervezői tervek újdonságairól. Két érdekes, sárgásbarna tónusú fényképet ugyancsak. Azokon András kemény léptű dalia. Sajnos azonban Zolitól azt is tudnom kellett, hogy András súlyosan megbetegedett.

Szomszédok voltunk – öt háznyira egymástól – a Ráday utcában; ott sosem beszélgettünk. Szomszédok Rómában, a Palazzo Falconieriben: össze sem futottunk négy nap alatt. 1995 decemberének közepén már Simonffy András halálhíréről értesültünk. 2001-ben lett volna hatvanéves. Módom nyílt a Holnap Kiadó számára novellaválogatást szerkeszteni a kétszeres József Attila-díjas író kisprózájából (A zenélő gondola). Az írásokat szemelgetve, az utószót írva mindig az a napfényes újszászi délelőtt világlott fel előttem, amikor a vonatról leszállva Simonffy András árnyékában és bátorításával indultam el „könyvhetezni”.

Tarján Tamás
Rajz: Pattantyús József