Pacskovszky Zsolt író, műfordító, forgatókönyvíró a 90-es években három, felnőtteknek szóló prózakötettel hívta fel magára a figyelmet. Azután több mint 30 regényt, köztük számos gyerekkönyvet, drámát fordított magyarra. 2008-ban az Ágrólszakadt Tóbiás kapta az Év Gyermekkönyve díját a fordítás kategóriájában. 2013-ban jelent meg a Móra Kiadó Tabu sorozatában a kitűnő Szabadesés című regénye. Nemrég ennek és a hamarosan megjelenő újabb fordításának apropóján beszélgettem vele.

‒ Kizárólag francia nyelvű műveket fordít: ehhez jól meg kellett tanulni az adott nyelvet, még ennél is jobban kell tudni magyarul, és külön adottság kell a szerző(k) világával, stílusával vagy nyelvezetével való azonosuláshoz. Talán a francia mentalitás és egy csomó francia szerző műveinek olvasása indította el ezen a közvetítői pályán?

‒ Apró élmények löktek ebbe az irányba. Az, hogy apám mindig rossz pillanatban próbálta megszerettetni velem a német nyelvet, az, hogy a gaz Harald Schumacher letarolta a jó Battistont a 82-es vébén, az, hogy a kisvárosunkban kötött ki egy félresiklott életű magyartanár, aki egykor magyar lektor volt a Sorbonne-on, és sörözéseink közben Párizsról mesélt, az, hogy annyi francia regényt emeltem le a könyvtár polcairól. Fejembe vettem, hogy végigmegyek az ábécén, és betűnként 3-3 írótól elolvasok egy regényt. Olyan könyvek voltak ezek között, mint A szamárbőr, A test ördöge, a Tajtékos napok, A rémkirály, Az undor, Balzac, Radiguet, Vian, Tournier, Sartre… Szájtátva olvastam őket a padlásszobámban, és 17 évesen egy francia feleségről álmodoztam. Aztán félig kubai lett, az élet már csak ilyen.

‒ Újrafordította a Figarót, láthatóan a film világa is érdekli. Milyen módszerrel, időbeosztással és koncentrálással lehet ennyit dolgozni, és eljutott-e mára már odáig, hogy csak olyan művet fordít le, ami az érdeklődésének, ízlésének maradéktalanul megfelel?

‒ A Figarót fiatal fordítóként inkább újramaszatoltam Alföldi Robi rendezéséhez; jó lenne egyszer rendesen, gondolkodva is megcsinálni. De a műfordító énem most nem túl lelkes. Pár éve talán már esztétikai szempontból is válogathattam volna a fordítások között, ha ez nem esik egybe annak a végleges belátásával, hogy a műfordítás itt anyagilag őrültség. Szerelemből lehet csinálni, de ha egy 40 oldalas EU-s tanulmány fordításáért kétszer annyi pénzt kap az ember, mint egy 300 oldalas regény időt zabáló fordításáért, akkor szerelmi válságba kerül. Most szinte csak a Mórának mondok igent, vagy ha beesik egy színdarab. A munkamódszerem pedig egyszerűen az önfegyelem: ha dolgozom, akkor dolgozom, nem gondolok nőkre, és nem megyek fel tíz percenként a Facebookra cicás képeket bámulni.

‒ A Szabadesés című regénnyel visszakanyarodott eredeti Pacskovszky-művek írásához. Lesz-e ennek folytatása, vagy más témák forognak a fejében?

‒ Ígértem a Móra Kiadónak egy újabb ifjúsági regényt, egy Shakespeare-parafrázist, és erősen izgat a krimi műfaja. A könyvhétre megjelenik az Agave Kiadónál, Nő kutyával és holddal címmel egy regény, amit a bátyámmal közösen írtunk. Egyszerre krimi és lélektani dráma, egy bűnmegelőzéssel foglalkozó nő, Emma története, akinek elege van a magyar viszonyokból, sikertelen magánéletéből, de kitörési kísérlete rémálomszerű történetbe csap át Skóciában. A végén ott hagytuk őt egy skót pályaudvaron, de a kiadó és mi is nagyon szeretnénk belelökni egy újabb sztoriba.

‒ A kisebbek bizony nagyon várják a Lélekdoki, illetve Az Álomrendőrség sorozat folytatását, újabb darabjait. Hogy áll ezekkel?

‒ Apám halála miatt sajnos hónapokig képtelen voltam ezeken dolgozni. Most fog megjelenni Az Álomrendőrség 2. kötete, a Kishugó és a levegőrabló, amelyben többek között Lionel Messi is szerepel, és nemrég kezdtem el töprengeni a következő Lélekdoki-sztorin, egy autista és egy hiperaktív gyerek „kalandjain”.

‒ Tavaly újból egy francia író, Patrick Modiano kapta az irodalmi Nobel-díjat. Az ő művét adja ki most a Móra Kiadó Catherine Certitude címmel. Kérem, mondjon pár szót az íróról, és ajánlja az olvasóknak a fordításában mindjárt megjelenő, Jean-Jacques Sempé illusztrálta kis könyvet!

‒ Modiano nálunk sajnos kevéssé ismert, bár néha hallom ettől-attól, hogy mennyire szerette a Sötét boltok utcája című regényét. Egy hórihorgas férfit képzeljünk magunk elé, aki egész nap téblábol-tépelődik, hogy meg tudja írni egy-két óra tényleges munkával a napi penzumát. Identitáskereső hőseit általában arra indítja valami konkrétum, egy fotó, egy utca vagy egy arc látványa, hogy nyomozni kezdjenek a múltban, és ez a kutatás adja a szövegek izgalmát, megtalálni valami bizonyosságot a szétmállott pillanatokban, a sokszor a francia ellenállás idejébe visszanyúló múlt, a jelen, az álmok, az emlékek kavargásában. „Kell találni egy biztos pontot, ha nem akarja az ember, hogy az élete folytonos lebegésből álljon…” – ez A Kis Bizsuból való idézet akár a Modiano-művek kulcsmondata is lehetne. A Catherine Certitude is az emlékezés könyve, egy nő visszatekintése egykori önmagára, egy szemüveges kislányra, aki másmilyennek látta a világot és Párizst, ha levette a szemüvegét, ahogy másnak álmodták-hazudták magukat a környezetében lévő felnőttek is. Ifjúsági műként jelent meg, és örülnék, ha minél több kamasz elolvasná, de úgy vélem, elsősorban a felnőtt olvasók érezhetik meg ennek a kis könyvnek a mondatai mögött a nagy írót.

Csokonai Attila
Fotó Szabó J. Judit

Patrick Modiano: Catherine Certitude
Ill. Jean-Jacques Sempé
Fordította Pacskovszky Zsolt
Móra Könyvkiadó, 96 oldal, 2499 Ft