A fordítás újraalkotás – Nádor Zsófia műfordító
Jolsvai Júlia - 2015.12.18.
A Könyvhétnek a könyvszakma munkatársait bemutató sorozata következő része Nádor Zsófia műfordítóval készült. Nádor Zsófia többek között Stefano Benni, Umberto Eco, Alessandro Baricco és Nathan Filer fordítója, emellett pedig a Libri Kiadó szerkesztője.
– Véleményem szerint – mivel szerkesztőként is dolgozom, és látom az eredeti szöveget is, illetve a belőle készült fordítást –, a fordítás alapvetően csonkítás.
– Az biztos, hogy szükségszerűen választani kell aspektusok, jelentésrétegek és hangsúlyok között. Nagyon ritka az, amikor ezekből kettőt-hármat egyszerre, ugyanúgy vissza lehet adni, de ugyanakkor bele is lehet csempészni új dolgokat a fordított szövegbe. A csonkítást erős kifejezésnek érzem, nagyon negatívnak. Újraalkotás – mondjuk ezt a szót használnám. Ráadásul óhatatlanul is keletkezik többlettartalom a forrásnyelvhez képest, ami sokszor nem is áll a fordító szándékában.
– De vannak lefordíthatatlan szójátékok, amiket néha, ha nincs más megoldás, ki kell hagyni. Van rengeteg kulturális utalás, amiket vagy lábjegyzetben, vagy más módon meg kell magyarázni. Vagy nagyon sokszor előfordul, főleg kortárs szerzők műveiben, hogy olyan fogalmakat használnak, amire nem létezik magyar szó. Itt alapvető kérdés, hogy magyarázzuk-e meg ezeket a szavakat, mennyit feltételezünk az olvasóról.
– Én a lábjegyzeteket annyira nem szeretem. Barna Imre mondta egyszer, hogy a szépirodalom fordításánál, szemben a szakfordításokkal, úgy teszünk, azt a csalást követjük el, mintha a szöveg magyar nyelven íródott volna. (A kérdés persze nem ennyire egyszerű, hiszen például tulajdonneveket általában nem fordítunk le stb.) Ennek nyilvánvalóan rengeteg vonzata van, többek között épp az előbb említett kulturális vonatkozások miatt, tehát ez nem egyszerű csalás, hanem nagyon bonyolult és ritkán tökéletesen következetes csalás.
A lábjegyzettel az a bajom, hogy formailag nagyon megakaszt. Az adott információt szívesen becsempészem a szövegbe, akár azon az áron, hogy beleírok egy olyan magyarázó félmondatot, ami nem szerepel az eredetiben, ha szépen bele tud simulni a környezetbe. Ezenkívül a lábjegyzetnek sokkal nagyobb létjogosultsága volt az internet és a Google előtt. Bizonyos esetekben persze elkerülhetetlen, de általában ha valaki megakad, akkor a másik kezével megfogja a telefonját, és rákeres a kérdéses dologra, még csak ki sem kell kelnie az ágyból. Szerintem ma már nyugodtan lehet kalkulálni azzal, hogy szinte automatikusan adott egy ilyen lehetőség.
– Joggal feltételezzük, hogy a bölcsész vagy nem bölcsész beállítottságú olvasó ezt megteszi?
– Ha nem teszi meg, akkor azért nem teszi meg, mert nem zavarja, nem zavarja annyira. Nyilván mérlegelni kell, én alapvetően arra törekszem, hogy a főszövegből megértsen mindent, amit értenie kell. Lehet, hogy marad egy kis egzotikum, ami plusz tartalmat ad hozzá: ha mondjuk egy olasz márkanevet vagy ilyesmit meghagyunk, akkor az a magyar olvasónak izgalmas, sejtelmes, olaszos ízt fog adni, ellentétben az olasz olvasóval, akinek az egy közismert márkanév.
– Azzal én is egyetértek, hogy ha a főszövegbe be tudom rakni, akkor persze tegyem meg. De számos esetben ez nem megoldható. Ez állandóan visszatérő probléma mind a fordítás, mind a szerkesztés során, hogy mit feltételezek az olvasóról, mekkora háttértudást.
– Igen, ezt el kell dönteni, és ez a döntés folyamatosan alakul a munka során. Az angol vagy az angolszász irodalomnál a filmekből sokkal jobban ismerjük ezeket a világokat, ezeket a referenciákat, utalásokat, szavakat, ezért sokkal jobban értjük is őket. Az olasz fordításoknál viszont például nagyon tipikus probléma, hogy tele vannak a latin kultúrkörre való hivatkozásokkal, hiszen minden olasz évekig tanul latint a középiskolában, fejből fújja Dantét, a latin mitológiát, a klasszikus műveltségük sokkal erősebb, a kultúra maga erősebben kötődik hozzá. De alapvetően mindig minden fordítás esetében mindig át kell gondolni és ki kell találni, hogy a magyar olvasótól mit várunk el.
– Az utóbbi időben nagyon sokat változott a fordításkultúra, tehát míg a múlt században mindent magyarosítottak, sokszor még a neveket is, lásd Verne Gyula, vagy sorolhatnám, ma már egész más a szokás- és az elvárásrendszer. Benne maradjon-e, hogy mérföld, vagy számoljuk át kilométerre stb. De az is vet fel problémákat, hogy például elvárjuk az olvasótól, hogy tudja, hogy mennyi egy hüvelyk vagy egy láb – azért az szerintem merész.
– Ezekben az esetekben szerintem a konkrét szövegkörnyezetet kell mérlegelni. Ahol az szerepel, hogy valaki hat láb magas, azt jó eséllyel átírom arra, hogy 180 centi, de akár arra is, hogy nagyon magas. Vagy éppen meghagyom a lábat. Ezt a kérdést nem lehet általánosságban megválaszolni, azt kell eldönteni, hogy ott, abban a konkrét esetben van-e olyan funkciója a kifejezésnek, ami miatt meg kell tartanom, vagy éppen át kell alakítanom. Az világos, hogy csak azt lehet lefordítani, amit értelmeztünk – a fordításom az én olvasatom lesz. Bizony az is lehet, hogy félreértek valamit. Nyilván azért próbálok minél nyitottabb lenni, és figyelni a saját becsípődéseimre és beszűküléseimre. Ugyanakkor nem szabad lebecsülni a szöveg erejét: egy ismerősöm mostanában mesélte, hogy milyen érdekes volt, ahogy az egyik általam fordított regényben az első fejezetekben gyerekhangon szólalt meg a mesélő, amikor gyerekkori élményeiről beszélt. Én ezt egyáltalán nem így fogtam fel, nem így fordítottam, neki mégis működött. Nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy az eredeti szerzői intenció mi volt, de a szöveg működik így is, úgy is.
– Az angol és az olasz szövegek fordítása között van különbség? Az angollal mindig az a gond, hogy amit angolul öt szóban meg tudunk fogalmazni, azt magyarul egy ötsoros mondatban, öt alárendeléssel stb. Ebből a szempontból egyszerűbb talán olasz szövegeket fordítani. Mondatstruktúra szintjén könnyebb ugyanazt a ritmust visszaadni valószínűleg.
– Talán igen, nem tudom. Ott meg más gondok vannak. Nekem az határozza meg az alapvető hozzáállásomat a két nyelvhez, hogy Olaszországban éltem, tehát úgy érzem, hogy ott jobban eligazodom a kulturális és egyéb világban, jobban tudom, hogy mikor kell gyanakodni egy-egy kifejezésre, utalásra, míg az angoltudásom az olvasásából, filmnézésből, beszélgetésekből szerzett tudás, és sosem éltem hosszabb ideig a nyelvterületen. Erre rakódik rá, hogy az angol nagyon szintetikus nyelv, nagyon sűríti a jelentéseket, ezért könnyebben esem abba a hibába, hogy a nyilvánvaló jelentést fordítom le. Nem is a félrefordítás határáig, hanem az árnyalatok, konnotációk szintjén. Jó esetben ez kiderül a második-harmadik kör során, amikor egyre inkább önmagában, és nem az eredetihez képest olvasom (és írom) a szöveget.
– „Adj egy ölelést!” hallom a gyerekektől, holott magyarul „Ölelj meg!” lenne, és ez a kifejezés átmegy a köznyelvbe.
– Ha már a gyerekek vagy bárki használják, akkor integrálódott a nyelvbe, én azt már nem tekintem hibának.
– Akkor ebben nem értünk egyet.
– Nekem ezzel nincs gondom. Jól el kell kapni, hogy abban a pillanatban, amikor fordítom a könyvet, egy adott kifejezés mennyire épült már bele a nyelvbe. Illetve át kell gondolni, hogy az adott szövegben mit érek el ezzel vagy azzal döntéssel.
– Most fordított először Bariccót, akit korábban többen is, de a legtöbb művét Székely Éva fordította. Ez nagyon nehéz feladat lehetett, mert ez egy nagyon zenei nyelv, lírai próza. Ilyenkor megnézi az „elődök” munkáit?
– Amikor felkértek, akkor természetesen vakon és tapsikolva igent mondtam, hiszen ismertem Bariccót, olaszul sok korábbi művét olvastam. Mindenképpen némi aggodalomra is okot adó kihívást jelentett, hogy az én munkámat talán összemérik Székely Éva kiváló fordításaival, hogy ilyen sorba kellett beállnom, állhattam be. A munka legelején három-négy regényt végigolvastam magyarul is, és próbáltam figyelni meg hallgatni, felkészülni a fordításra. Amikor elkezdtem dolgozni, még egy ideig nézegettem a régebbieket, végül egy idő után ezt elhagytam, és teljesen belekerültem a saját fordításomba, Az ifjú Ara világába. Viszont akadt néhány olyan eset, amikor a második vagy a harmadik kör során ugrott be, hogy valami hogy volt megoldva egy korábbi kötetben, és végül én is azt követtem. Összességében Az ifjú Ara saját zeneisége és szövegrétegei eléggé meghatározták azt, hogy mi a dolgom. Szerintem sok szempontból különleges regény az életművön belül, emiatt nem éreztem úgy, hogy nagy szükségem lenne mankókra, mert ahogy megküzdöttem mondatról mondatra a szöveggel, fokozatosan kialakult a saját nyelve.
– Alapvetően kortárs szerzőket fordít. Tartja az írókkal a kapcsolatot?
– Igen, szerencsére. Persze nem mindig magával a szerzővel. Például Baricco esetében az irodalmi ügynökével leveleztünk, volt, amire ő válaszolt, volt, amihez odaírta, hogy ezt az író maga üzente. Azok a szerzők, akiket megkerestem, velem mindig nagyon készségesek és végtelen kedvesek voltak.
Jolsvai Júlia
Ajánló tartalma:
Az archívum kincseiből:
A vérzés hiánya – Annie Ernaux: Lánytörténet
Tűzön-vízen át – Mark Haddon: A Delfin
„A legaljasabb és a legnemesebb dolgokra egyaránt képesek vagyunk” – Bene Zoltán
A határozottan szív alakú szirom – Interjú Géczi Jánossal
Különleges emlék egy csodálatos nagymamáról – Beszélgetés Finy Petrával