Darvasi László legújabb regénye, a Taligás izgalmas utazásra hívja az olvasót, szó szerint és átvitt értelemben is. A 18. századi Európában játszódó történet főhőse egy könyv- és verskereskedő, aki kényszerűségből Bécsből Szegedre utazik. A regény motívumai mellett szóba került az igazság és hazugság, mint az írói magatartásmód alapvető kérdése.

– Mikor kezdte írni ezt a regényt?

– Az anyaggyűjtés 2009-ben, a Virágzabálók megjelenése után elindult. Mindenfélét összeolvastam, kivonatoltam, könyveket gyűjtögettem, már akkor írni kezdtem. Azt hiszem, eleget tudtam a korról, ami egy regényhez kell. De sokáig nem találtam a könyvnek a tekintetét.

– Mit jelent ebben az értelemben a tekintet? A nézőpontot?

– Arra gondoltam, az ördög fog beszélni. Aztán arra, egy női hangot hallunk. Majd rátaláltam a főhősre, akit Taligásnak hívnak, és könyvekkel, szavalásokkal és fellépésekkel kereskedik, jön-megy a fölbolydult közép-kelet-európai térben. Az ő tekintete és hangja kellett.

– Számomra ez egy elég komor történet, mindamellett az ellentétek könyve. A testiség küzd a lélekkel és az intellektussal, a történelem az emberrel.

–Valószínűleg ez az első olyan nagyobb regényem, amiben a testiség vagy a test megnyilvánulásai mindenféle körbejárások nélkül történnek meg. Jóllehet a poétikai stilizáció esete fönnáll. Szélsőséges érzelmeim voltak a könyv írása közben, sok mindennel kellett megküzdeni. A félelemmel, például. Ez a könyv nem csak a boszorkányokról, nem csak a szerelemről, a hatalom működéséről szól. Úgy tekintek a regényre, mint egy versre. Mint egy hatalmas versre.

– Hogy érti azt pontosan, hogy ez a regény egy nagy vers?

– Nem műfaji ismérvekről beszélek, hiszen ez egy regény. Thriller, road movie, ha úgy tetszik, kalandregény. Nekem a vers az a történés, ami a világból kitép, kihasít egy darabot, de abból a darabból, mégis látom az egészet. Nincs egész, de van illúziója. Olyan értelemben gondolom ezt a könyvet versnek, hogy az emberi élet nagy kérdéseiről úgy beszél, mint egy kiszakított esszencia, amibőltalán rá lehet pillantani az egészre. Maga az ember is, mint tükörkép, az egész illúziója.

– Folyamatosan keverednek benne a reális és az irreális vagy a szürreális elemek.

– A Könnymutatványosok legendájának is az egyik fontos eleme, hogy a képzelet átjárt üzletelni a valósághoz. És viszont. AVirágzabálókban is így volt. A Taligásban beszéltetek egy üvegben hordott gnómot, Barbara Strozzit, aki a főszereplő képzeletének a szüleménye. És megjelennek a könnymutatványosok is egy helyen. A Könnymutatványosok testvéreként gondolok erre a könyvre. Ahogy a Virágzabálókban is föltűntek a könnymutatványosok.

– A történet néhány epizódja egy bécsi gnómmúzeumban játszódik, ahová az előkelőségek járnak mulatozni éjszakánként. Elég bizarr, hogy finom legyek.

– Ha közel a halál, lesz halálkarnevál. Amit csúnyának, visszataszítónak vagy torz formációnak látunk, abban ott volt ugyanaz a lehetőség, amikké mi, szerencsésebbek válhattunk. Megérdemelték volna a sorsot, a szerelmet, a szomorúságot és boldogságot, a reményt. Soha nem láttam a gnómjaimat csúnyának.

– Bocsánat, nem őket láttam csúfnak, az volt a taszító, hogy az udvar emberei orgiaféléket tartanak a múzeumukban.

– Ez karnevál, a barokk pompájának az ellenpólusa. A regényben a karnevál párhuzamba állítható a boszorkánytánccal, a boszorkányéjjel, a boszorkányok üzekedésével, csoportos orgiájával. Mennyivel emberibb az, legalábbis remélem, ahogy a gnómok szerepelnek efféle helyzetekben.

– Olyan témák merülnek fel a könyvben, melyekről nem igazán szoktuk beszélni, a test dolgai, melyek azért sokszor elég taszítóak.

– Arra gondol, hogy szerepel benne például az önkielégítésnek egy szándékoltan érzéki és szenvedélyes leírása? Amikor az írás közben kezdett kibomlani Paulina alakja, egyáltalán nem volt kérdéses, miként beszéli a vele megeső testiséget Taligás. Őszintén beszél, de ez nem elég. Szépen beszél, ez sem elég. Mámorosan beszél, ez sem elég. Félve beszél, és ez sem elég. Autentikusan beszél, na, ez elég lehet.

–Mit jelent az, hogy autentikus?

–Hogy őszinte akartam lenni, azt nem mondhatom, az ember mindig hazudik valamiképpen.

– Az ember folyamatosan hazudik egy regényben is?

– Az írói lét, egyáltalán a művészet, maga hazugság. Tévedés. Addig tévelyegsz, amíg autentikus nem leszel.

– Hogyan is?

– A hazugság nekem az a létélmény, hogy úgy teszünk, mintha tudnánk, holott nem tudjuk. De el tudjuk hitetni, hogy tudjuk. El tudjuk hitetni, pedig magunk sem hisszük. Úgy teszünk, mintha föl tudnánk építeni azt a házat, felépítjük, és elhiszik, igen, azt a házat mi építettük, miközben valami titkos, beláthatatlan erő is segített. Ezt sokszor ihletnek nevezik, a múzsa kéri a bérletet, majd páros lábbal rúg ki az epikai léghajóból. Földet érni eléggé adekvát, de olykor ez sem elég. Aki azt mondja, ő nem hazudik, azzal azt is állítja, hogy őszinte akar lenni, de ha azt mondod, te őszinte akarsz lenni a művedben, újfent hazudsz. Nem őszintének vagy hazugnak, jónak vagy rossznak kell lenni, hanem jó mondatokat kell írni. A jó mondat az olyan, amiben a hazugság és az őszinteség is egyaránt benne van. Adekvát. És nem tudod, miért az. A jó mondatokból meg legyen vers. Ha lehetséges.

Jolsvai Júlia

Darvasi László: Taligás
Magvető Kiadó, 336 oldal, 3490 Ft