A Kolozsváron született színésznő Budapesten több mint százszor adta elő Triptichon című, Piaf-, Brel-, Barbara-sanzonokat bemutató műsorát, majd Belgiumban, Franciaországban teljesedett ki énekesi pályája. A róla készült magyar-francia nyelvű könyv számos fotóval és két CD melléklettel jelent meg az Ünnepi Könyvhétre.

– A Francia Köztársaság Kulturális Minisztériumától nemrégiben megkaptad a „Művészet és Irodalom Lovagrend”-et. Gratulálok az elismeréshez!

– Köszönöm! Nagy megtiszteltetés volt és óriási meglepetés. Romániából tértem haza, egy nagyon szép koncertről, és Párizsban, a postaládában várt a hír, hogy megkaptam ezt a díjat, ami az egyik legszebb művészeti díj Franciaországban.

– Mit jelent neked a kitüntetés?

– Tulajdonképpen egy pillanatnyi nagy öröm, ugyanakkor elégtétel is. A legfontosabb, hogy a közönség szereti a munkámat, de amikor a szakma is odafigyel és megtisztel elismerésével az tényleg erőt ad a folytatáshoz, ami nagy öröm. Tizenkét éve élek Franciaországban, majdnem húsz éve gazdagítom a sanzonvilágot, úgyhogy tulajdonképpen ez már húszéves munkám elismerése, a francia sanzon nagyköveteként kaptam a díjat.

– A könyvbemutatón elhangzott, hogy a sanzon monodráma.

– Igen az. Szeretem a műfajt színházi és zenés formájában is. Bár mindig vannak nagy találkozások, kitűnő színházi emberekkel, rendezőkkel, de ez sajnos, nem rendszeres. Ha nem felel meg számomra a rendező szakmai minősége, a találkozás nem jöhet létre. Idővel egyre igényesebbnek kell lennünk. A közönséggel szemben növekszik a felelősségérzet. Nem mindegy, hogy milyen minőségű produkciót nyújtunk. Az elvárások egyre nagyobbak, nyilván, önmagunkkal szemben, elsősorban.

A könyvbemutatón, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2017. május 31-én

– A világirodalom legszebb nőalakjait játszottad. Az az érzésem, hogy a művész életrajzának alakulása egy folyamat, egyfajta lelki szobrászat.

– Magánemberként is és szakmai szempontból is gyönyörűnek tartom a változásokat, átalakulásokat, persze néha a torzulásokat sem lehet mindig elkerülni. Minden találkozás, impulzus, benyomás alakít, még akkor is, ha nem veszünk tudomást róla – állandó alakulásban vagyunk. Ez így kell legyen. Addig, amíg az elmúlás be nem következik. De az is egy átalakulás – beérünk, aztán lehullunk.

– Mottóként emlegetsz egy Gandhi-idézetet: „magunk válunk azzá a változássá, amit a világban szeretnénk látni.” Hogyan értelmezzük ezt?

– Önmagunk változtassunk önmagunkon, cselekedeteinken, gondolkodásmódunkon, viselkedésünkön, ezt a változást, minőségben jobbulást majd tükrözi a világ. Nehéz feladat, de megéri. Fontos lenne egy egészséges egyensúly. Ahogy említettem, néha túlteng a rossz, az agresszivitás, a gyűlölet, az acsarkodás – és az állandó háború! Egymást öljük, nemcsak szavakkal, tettlegesen is, ez rettenetes és kétségbeejtő. Ugyanolyan bizakodva léptük át a 21. századot, mint a huszadikat is, ami rettenet volt és nem tanultunk belőle, ahogy átléptünk, a 21. századba újrakezdtük, minden szinten.
Én mindig azt hittem, hogy a művészet szebbé tudja tenni a világot, de nem látom a nyomát, csak nagyon apró körökben. A jótékonysági estek, műsorok, amiknek én is nagyon sokszor szereplője vagyok, csak sebnyalogatások. Hogyan segíthetnénk hosszútávon? Erre csak a nagyon gazdagok lennek képesek, de ők még gazdagabbak szeretnének lenni és ezt a folyamatot senkinek nincs bátorsága leállítani. Eddig még senkinek sem sikerült.

– Felmerült bennem a kérdés: a harsány sikerek világában hogyan élhet a sanzon finom, törékeny műfaja? Nyilván van létjogosultsága…

– Van, nyilván egy kis közeg. Stadionokban nem tudnék énekelni. Színházi közegre van szükségem. Énekeltem már ezer-ezerkétszáz férőhelyes, csodálatos akusztikájú színháztermekben, nagy sikerrel, többek között Londonban, Washingtonban, Abu-Dhabiban. Gyönyörűen be volt világítva a színpad, a koncertzongora betöltötte a színpadot – meg hát én is, egy szál mikrofonnal.

– Érdekes az életrajzodban, hogy már a negyedik választott hazádban élsz. Bíró Zsófia írásából idézem Arthur Miller mondatát: ,,Szabadságra vagyunk ítélve”. Hogyan lehet ezt bővebben kifejteni?

– Nézd, tulajdonképpen azt tehetünk, amit akarunk, és ez tényleg fantasztikus. Legalábbis úgy tűnik. Nyilván keretek között vagyunk, de ezek olyan tágak, ha belegondolunk. Mindenféle irányításnak alá vagyunk vetve. A mobiltelefon a kezünkben van, bárhová megyünk, tudják, hogy hol vagyunk. De abban a pillanatban, amikor nekem semmiféle titkolnivalóm nincs, nem vagyok bűnöző, akkor oda követhetnek, ahová akarnak. Egyáltalán nem zavar. Lehet, hogy pont jó, mert ha velem történik valami, tudják, hogy hol vagyok. Nincsenek már határok, de amikor kocsival átmész Belgiumba, megszólal a telefon, hogy Belgiumban vagy. A szabadságunknak egy része lenne, hogy oda megyünk, ahova akarunk? Én diktatúrából jövök. A diktatúra nem idegen a magyarok számára sem. Nálunk, Romániában keményebb volt a diktatúra, mint Kádár alatt Magyarországon. Ha mondtál valamit a színpadon, biztos, hogy a szimbólumrendszer minden fajtáját föl kellett használd, hogy valamit ki tudj fejezni, és még azt is cenzúrázták, ami már nem volt cenzúráznivaló. Az utolsó pillanatig keresték, hogy mit akarunk közölni burkolva. És ettől volt jó a színház. Volt tét. Most is jó színház van Romániában, de már nincs az a tét. Sajnos nincsenek folyamatos teltházak a nagyigényű, művészi értékű előadásokra.
A magyarországi színházi életet nem igazán ismertem. Az alatt a rövid idő alatt – 14 év –, amíg itt tartózkodtam, örömmel láttam néhány nagyon fontos kortárs színházi próbálkozást. Hogy visszatérjek a szabadságra: Hát elindulsz! Nekem mindig az az érzésem, hogy ha egyszer elindultál, nincs megállás. Hollandia, Belgium, Magyarország, Franciaország – ha Romániát is beszámítottam, hogyan is ne, hiszen ott születtem, akkor már az ötödiknél tartok. Remélem, Franciaország lesz az utolsó.

– Minden dal, azon kívül, hogy egy kis dráma, költői szöveg…

– Igen, költészet. Barbarát például úgy nevezném, a női Proust, csodálatos, érzékeny, gazdag képzeletvilággal, dús és részletes leírásokkal, fantasztikus a harmónia van a zenéje és a szövege között. Még akkor is, ha nem ő írja a zenét, vagy a szöveget – vagy az egyiket írja vagy a másikat –, megtalálja a harmóniát az idegen zeneszerzővel, költővel is, mintha mind az övé lenne. Valami olyanfajta szenzibilitás van benne, ami csak akkor lehet, ha az ember megjárja a poklokat és a pokol tüzéből, szennyéből igazgyöngyként tud felszínre kerülni. A nagyon megszenvedett ember tisztasága, szépsége van benne.

– Hogyan ismerted meg?

– Egy véletlen folytán. Épp a Stuart Máriát próbáltam, Schiller szövege kattogott az agyamban. Vasárnap volt, azt mondtam, szünetelek, bekapcsoltam a televíziót. A riporter bemutatott egy hölgyet, beszéltek róla írók, költők, képzőművészek. Megjelent ő is, kicsi vékony, rövid hajú, nagyon különleges arc, különleges fizikum – és elénekelt egy dalt, olyan egyszerűséggel, ami csak az igazi nagy művészekre jellemző. Azelőtt soha nem hallottam róla, soha nem láttam. Akkor felkutattam mindent, ami vele kapcsolatos volt, és megpróbáltam tolmácsolni, azt hiszem, sikerrel, a magyar közönség számára is, itthon egyáltalán nem ismerték. A munkám szépsége az is, hogy bemutathatok olyan értékes költőket, zeneszerzőket, előadóművészeket a közönségemnek, a magyar közönségnek, akikről soha nem hallottak

– Kurt Weill és Edith Piaf dalait is énekled.

– Edith Piafot mindenki ismeri, fantasztikus énekesnő volt, de a szövegei gyatrák.

Egy-két jó zeneszerzője volt ugyan, de Piafnak az egyénisége, a hangja tette naggyá a dalokat.

– Saját verseket is előadsz. A költészet hogy jött?

– Soha nem írtam verset magyarul, ez megint egy furcsa dolog, amit nem tudok megmagyarázni. 2004-ben letelepedtem Franciaországban, és elkezdtem írni franciául. Különböző zeneszerzőkkel találkoztam, az első Jean Musy volt, aki egy nagyszerű, elismert filmzeneszerző, ő biztatott „annyira szeretem, amit írsz; készítsünk egy közös lemezt”, várakozáson felül, nagy siker volt. Elkezdtem képverseket is írni. Talán a változás az oka – ha már változásokról beszélünk, engem meghatározott, hogy más helyen kellett élnem, más nyelven kellett gondolkodnom, teljes mértékben más környezetbe kerültem. Ugyanakkor soha nem voltam idegen. Azt, hogy idegen vagyok, nem nagyon éreztem Franciaországban. Sokkal inkább éreztem Magyarországon. El tudod azt képzelni, hogy miért? Ellenérzés fogadta az erdélyi művészeket. A mai napig próbálom megérteni a magyarországiakat. Nyilván, minden egyes bevándorló, még akkor is, ha magyar anyanyelvű, valamilyen szinten vetélytárs. Megérkezett a szegény rokon! Ilyen érzetem nekem azelőtt soha nem volt, és furcsának tartottam, mert tulajdonképpen akkor én már Belgiumban éltem négy éve. Próbáltam felkutatni az ellenérzés eredetét a történelemből, lehet, hogy a mi hibánk is ez, hogy egy kicsit különcök voltunk – Erdély mindig külön tartomány, fejedelemség volt –, de anyanyelvi, történelmi szinten mégiscsak együvé tartozunk. Erdélyben én szerencsére kétnyelvűként nevelkedtem, a román – latin befolyás meghatározott. Emiatt, a multikulturális meghatározottság miatt gondolom, hogy az erdélyi magyarok egy része sokkal nyitottabb Európára. Fantasztikus számomra, hogy gyerekkorom óta két nyelvet beszélek, a román nyelv nekem egy óriási alapot nyújtott a latin nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek elsajátításához. Európai vagyok, és ez fontos számomra. A közös Európa gondolata és megvalósítása egy óriási győzelem és haladás, csak a brüsszeli diktatórikus politikával nem értek egyet.

– Könyved egy nagyon szép album. Nádasdy Ádám is ír rólad, a francia Goncourt-díjas író, Jean Rouaud is közöl verseket. (Regénye magyar megjelenése alkalmából interjút készítettem vele, a Könyvhét folyóiratba.*) Őt hogy ismerted meg?

– Ő volt az a Goncourt-díjas iró, aki eljött a "Vieille Grille" nevű párizsi színházba, ahol évekig koncerteztem és csak Barbarát énekeltem. Gyönyörű versekkel ajándékozott meg és arra kért, hogy megzenésített formában adjam elő őket. Ezek közül a lemezen a Szavak mögött és a Makacs tenger című dalt hallhatja a közönségem.

– A könyv címe: Parlando. Miért?

– Bíró Zsófia esszéjenek a címe, de amely végül a többi írásra is vonatkozhat. Talán ezért lett a kötet címe is.

Szepesi Dóra

Szilágyi Enikő: Parlando
Fekete Sas Kiadó, 180 oldal +2 CD, 6000 Ft

*  Jeles férfiak – beszélgetés Jean Rouaud-val