Evelin Senarclens de Grancy élete maga a nagybetűs kalandregény. Fordulatos életutat járt be, míg a kelet-német diktatúrából eljutott a nyugat-német demokráciába, ám félelemérzete itt sem szűnt meg; csak most már nem a rendszernek és az államgépezetnek, hanem kettősügynök második férjének volt kiszolgáltatva, úgy politikailag, mint emberileg. Az üldöztetés lényegében csak a berlini fal leomlásával ért véget számára. A tanárnőként dolgozó Evelin jelenleg Bécsben él harmadik férjével, és valamikor a kétezres évek elején úgy döntött, hogy közreadja az élettörténetét. A fiktív nevekkel megírt lektűr valójában szerzője kendőzetlen életútját tárja elénk és megértéséhez ismernünk kell az írónő életének főbb mozzanatait. Evelin Senarclens de Grancy 1941-ben született a kelet-németországi Halléban. Szülei a kommunista rendszer feltétlen híveként nevelik. Germanisztikát tanul az egyetemen, itt ismerkedik meg első férjével, akinek családja magas beosztású Stasi-hivatalnokokból áll. Anyósa Erich Mielke Stasi-főnök egyik asszisztense. A fiatalok a rendszer kiváltságosaiként élvezik annak előnyeit, ugyanakkor belelátnak az államgépezet működésébe, a titkosrendőrség mindenhatóságába és bűneibe. A meghasonlott pár végül disszidál: a Vaskapunál egy gumicsónakon átkelnek a Dunán Jugoszláviába, ahol nyugati barátok várják őket. Megmenekülnek, beilleszkednek, házasságuk mégis váláshoz vezet. Evelin második férjéről kiderül, hogy kelet-nyugati kettős ügynök, aki ráadásul terrorizálja fiatal feleségét és bérgyilkost küld rá, amikor válni akar.  A Mezítláb a parázson című regény a múlttal való szembenézés megrázó élményét nyújtja nemcsak azoknak, akik átélői és szemtanúi voltak a korszaknak, hanem azoknak is, akik csak a történelemkönyvekből ismerik a közelmúlt hátborzongató történéseit.

– 1969-ben hagyta el Kelet-Németországot, könyvét azonban jóval a fal leomlása után, a kétezres években írta meg. Mi adta a kezdő impulzust? Az életkorból fakadó visszatekintés? Az elszámolás vágya?

– A kezdő lökést számomra első lektorom, dr. Schramm – Hoffmann & Campe Kiadó, Hamburg – adta meg. Egy 1993-as üzemi balesetet követően több műtéten estem át, majd átmeneti nyugdíjazásom után ő volt az, aki egy levelezőn végzett kurzus keretében az írás művészetével megismertetett. Célkitűzésem az volt, hogy a regény árnyalja a rendszerváltozás után olyannyira jellemző fekete-fehér ábrázolásokat. Élettapasztalataim alapján azt akartam megmutatni, hogy az élet mind Keleten, mind Nyugaton igencsak bonyolulttá válhatott. Ezen túlmenően a fiatalabb nemzedékeknek azt szerettem volna útravalóul adni, hogy harcoljanak a jogtalanság ellen, keressék és kövessék eltökélten, egyenes gerinccel a célkitűzéseiket.

– A múlttal való elszámolás minden nemzedékének kötelessége. Mégis: nagy bátorság kellett ahhoz, hogy valaki a saját élettörténetét dolgozza fel, beazonosítható helyszínekkel és szereplőkkel. Nem félt vagy aggódott írás közben azon, mit szólnak majd hozzá azok, akik felismerik magukat a regényben? Kapott kritikát, netán fenyegetést a könyv hatására?

– A könyvem első kiadásában azoknak a szereplőknek, akik közismertek voltak, álneveket adtam. Miután második férjem, a kettős ügynök, fiatalon meghalt, a második kiadásban már egyértelműbben megnevezhettem a személyeket. Negatív visszajelzéseket nem kaptam ezzel kapcsolatban.

– Mit gondol a könyv műfajáról? Kalandregény? Lektűr? Kémregény? Az összetett szerelmi szál lehetővé teszi, hogy ne történelemkönyvként, dokumentumregényként olvassuk a művet, hanem egy fiatal nő kalandos történeteként. Talán ettől lett annyira népszerű…

A könyvbemutatón, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, 2017. május 31-én

– A regényem valóban egy fiatal nő kalandos története, aki szerelmeivel és házasságaival megjárta a mennyet és a poklot is, és ami történelmi szempontból különösen érdekes, bepillanthatott mindkét államgépezet kulisszái mögé. A könyv eddig három kiadásban jelent meg. (Megj.: a magyar a harmadik kiadás – a ford.) A leírt szörnyűségek igazak, és ez az, ami leginkább lázba hozza az olvasókat.

– Egy ilyen politikai és családi környezetben, ahol gyakorlatilag mindenki ügynök volt, vagy ügynökök mellett dolgozott el lehetett kerülni a beszervezést? Hogyan?

– Kizárólag családtagként adatott meg számomra a lehetőség, hogy belelássak egy olyan család életkörülményeibe, amelynek valamennyi tagja a Stasinak dolgozott. Első férjemet, aki Nyugaton nőtt fel, és anyja csak 18 éves korában hozta át Kelet-Berlinbe, nem lehetett beszervezni, mivel ő maga ezt nem engedte. Inkább csak megtűrtek minket, és amint később megtudtuk, állandó megfigyelés alatt álltunk. Második házasságomban egy kettős ügynök felesége lettem. Férjem foglalkozására nézve ügyvéd volt, így bepillantás nyertem egy ügyvédi iroda üzleti praktikáiba, abba, miként próbáltak a jogászok már a tárgyalást megelőzően megegyezni a bírókkal, befolyásolni őket.

– A történet főszereplője, Kristina másodszor is rosszul választ, amikor egy kettős ügynökhöz megy feleségül, így a szabad és demokratikus Nyugat-Németországban is ugyanúgy fenyegetettségben él, mint abban, amit elhagyott. Valljuk be, csekély esély volt rá, hogy egy ügynökbe fusson bele. A disszidált kelet-német polgárokat ennyire számon tartotta a nyugati hatalom?

– Az NDK-val ellentétben Nyugat-Németország akkoriban is liberális jogállam volt, amelyben természetesen sor került a menekültek ellenőrzésére, és kivizsgálták a menekülésük körülményeit. A kettős ügynök, a második férjem, a hírszerző szolgálat révén mindig jól értesült volt, és feltételezte, hogy ha valaki egy Stasi-családból érkezik, annak nagy mennyiségű, mások ellen felhasználható információ birtokában kell lennie. A kettős ügynök, a későbbi férjem, a BND-n (Bundesnachrichtendienst – Szövetségi Hírszerző Szolgálat – a ford.) keresztül értesülésekkel rendelkezett az előéletemet illetően. Tudatosan kereste velem a kapcsolatot, hogy a házasság kötelékét álcázásra és ellenőrzésre használja ki. Én hittem a szerelmében.

– Hogyan élte meg a fal leomlását? Az ön nemzedékének messze több volt, mint szimbolikus esemény. Tényleg a teljes szabadságot hozta el? Vagy még mindig működhetnek régi beidegződések és reflexek?

– A fal leomlása számomra azt jelentette, hogy megszűnt a fenyegetettség érzése (hiszen többek között bérgyilkost is rám állítottak), mivel a Kelet és a Nyugat egymás ellen irányuló kémtevékenysége időközben értelmetlenné vált. A fal leomlása természetesen nem hozta el a teljes szabadságot. Az egyén szabadsága együtt jár bizonyos korlátozások elfogadásával. És igen…, hosszú idő elteltével is megmaradtak bizonyos reflexek. Például egyetlen helyiségben sem tudok az ajtónak háttal ülni. Ha hátulról megérintik a vállamat, összerándulok, legrosszabb esetben fel is kiáltok.

– Van-e arról valamilyen visszajelzése, hogy kik az olvasói? Nők? Férfiak? A saját korosztálya? Fiatalok?

– Mivel a regény egy fiatal nő történetét ‒ a saját életemet ‒ alapvetően önéletrajzi formában ábrázolja, elsősorban a legkülönbözőbb korú női olvasókat szólítja meg. De el kell mondanom, hogy a regényt intenzíven soha senki nem reklámozta. Híre szájról szájra terjedt, de ismertségét főként a számos felolvasóestnek köszönheti, amelyeket magam szerveztem. A fal leomlásának 20. évfordulója alkalmából 2009-ben tartottam egy felolvasást, amelyre a „Lindenstraße 54. Emlékhely“ nevű múzeum (egykori Stasi-börtön) megnyitásán került sor Potsdamban, és amelyen az ARD és a Deutsche Welle TV-csatornák is jelen voltak. A felolvasást követően felkértek egy rövid dokumentumfilmben való szereplésre. Ez a dokumentumfilm ma is letölthető a You Tube-ról (DW – TV „Politik direkt“ 29.10.09), és a nevem, illetve a regény címe alatt rá lehet keresni.

Szénási Zsófia
Fotó: Christine

( Az interjú fordításában Lengyel Gábor, a regény fordítója működött közre, köszönjük neki a segítséget)

Evelin Senarclens de Grancy: Mezítláb a parázson. Egy hazaáruló története
Fekete Sas Kiadó, 388 oldal, 3300 Ft