Záboji Tibor Elemér (Iboly) az összes nevem, az Elemért apám után kaptam, az „Iboly” álnév pedig diáktársaim találmánya. Informatikusként mentem nyugdíjba. Az Írás szórakoztatóvá, egyben nehézzé tette az életet. Az ihlet soha nem jött rendszeresen és ugyanolyan minőségben. Most például terméketlenül görnyedek az életrajzom felett, ma elküldöm, pedig lehet, hogy holnap remekül meg tudnám írni. Öt-tíz évente megjelentem valahol, mondhatom újra felfedeztek, de két írás megjelenése között, tehetségemben bízva, olvasással töltöttem az időt, már-már úgy nézett ki, hogy  fiúgyermekeimen kívül alig marad utánam valami. De a nyugdíjas korszak szerencsésen egybeesett a blogkorszakkal. Egy blog bármit elvisel (www.zanutti2.blogger.hu), bármikor abba lehet hagyni, javítható, elrontható, megjelenhet egy szerzői kötetben… De 5-10 évet már nem szeretnék várni!
rajz: Ponori Thewrewk Ajtony

Záboji Tibor:
DILLIK BÁCSI HALÁLA

„Dillik bácsi meghalt!” Lehet egy ilyen mondaton nevetni – mert a társaságban mindenki nevetett – felszabadultan, vidáman, úgy ahogy egy jól sikerült tréfán?
Hát persze, hogy lehet nevetni, sőt kacagni, félrenyelni, köhögni, sikongatni, csuklani… csak egy jó történet kell hozzá. Meg egy jó mesélő, mint az a fiatal orvos volt, aki vendégségbe érkezett a feleségével hozzánk. Amolyan bemutatkozó látogatás volt ez, a hatvanas években még kötelező divat a vidéki értelmiségiek között. Egyben önvédelem is, kire lehet számítani, ha baj van? Kitől kell óvakodni? A szovjet hadsereggel a háta mögött az erősödő párt-hatalom minden szakmai kérdésbe beleszólt, néhol tragikus, tragikomikus esetek történtek… Az csak furcsa lehetett, ha valaki messziről, más régióból, például hegyvidékről érkezett alföldi falunkba, és Dániel doktor a dimbes-dombos Somogyban élt, egyetemi évei előtt. Ott azt mondják „megyek lenek”, vagy „megyek fenek”, annak van értelme. Itt azt mondják „alvég” meg „felvég”, de ez annyira vízszintes falu, hogy mindig összekeveri az ember.
Dániel doktor először tekerős telefonon próbálta elérni apámat – hogy egyeztessék a látogatás időpontját – apám napközben ritkán volt otthon, lévén állatorvos, és abban az időben volt munkája bőven. Anyám igyekezett felvenni a telefont, de a kertből, garázsból beszaladva sokszor elkésett. Egyszer a lábát törte a padláslépcsőn, mert megszólalt a telefon. Dániel megunta a próbálkozást, egyik reggel úgyis Pestre indultak, beparancsolta – koránkelés miatt duzzogó – feleségét az autóba, és mivel nálunk nyitva találták a nagykaput, megkerülték a házat és a finom kölnifelhőbe csomagolt asszony – később elmesélte, hogy pesti lányként mennyire utálja a vidéket, itt a hajnaloknak, reggeleknek rossz szaga van, konkrétan trágya – a reggeli kapkodás ingerültségével, egy erőteljes mozdulattal benyitott a konyhánkba.
Vagy kopogtatás nélkül, vagy apám nem hallotta meg, aki a sarokban levő szemetes fölé hajolt és a pirítósról kapargatta le az elszenesedett részeket. Ráadásul fehér hosszú alsóban, amit téli hónapokban előszeretettel hordott otthon, nem mondhatom, hogy öltözés közben volt, mert nem úgy nézett ki, mint aki rögtön befejezi az öltözködést és felrántja a munkanadrágot, hanem úgy hordta a hosszú alsót, mint valami otthonkát, amiben jól érzi magát az ember. Amíg nem kell mennie, nem hívják… Télen a fűtött lakásban a két nadrág sok, kettőt levenni is sok, naponta többször átöltözni is sok, öltözködés szerint az alkalmi pihenőt a rendszeres munkától a hosszú fehér alsó különböztette meg, mert vagy fölülre került, vagy alulra.
Amikor Dániel csinos, jóillatú felesége kitárta a konyhaajtót, apám az üvegezett ajtó és a kamrafal háromszögébe szorult, kezében a félig megdolgozott pirítóssal. A lendülettől a vékony függöny, amit két gyenge alumíniumrúd tartott, leszakadt, felső része apám vállára hullott, szemmel is érzékelhette, hogy vendég érkezett. Nem is akármilyen, de rosszkor, váratlanul, vagyis amikor semmi nincs a helyén, sem a pirítós, sem ő, sem az öltözete – ha a jéger alsónak elől rendben vannak a gombjai, ha vadonatúj, akkor is csak egy alsó – valahogy fel kellene öltözni…
Dániel doktor előre dugta a fejét:
– Jó reggelt! Dániel István vagyok… az új orvos… Rosszkor jöttünk?!
Anyám felnevetett a konyha másik felében, volt benne kajánság, soha nem szerette, hogy apám otthon jégeralsóban szaladgál, mit szólnak ehhez az emberek, a gazdák? A gazdákat persze a beteg állat érdekelte, legjobban annak örültek, ha apám azonnal nadrágot, gumicsizmát rántott és felült melléjük a szekérre, vagy megelőzte őket az autójával, és irány az istálló, a tanya, a beteg állat… Most azonban Elemérnek itthon kell valamit megoldania szeretett hosszú alsójában. No lám, hozzánk is jöhetnek vendégek reggel. Én megmondtam…
Hogy neveltetése, szemérmessége, nők iránti tisztelete miért hozta ennyire apámat pánikhelyzetbe, azt akkor értettem, ma már ezt nehéz felidézni.
Mindenesetre gyorsan döntött: beleejtette a kést és a kenyeret a szemetesbe, nyilván a kést még vissza akarta szerezni, a pirítósról már lemondott, és a lehető legkisebb résen kiugorva, ingben, kötött mellényben, hosszú alsójában, hátát- fenekét mutatva korai vendégeinek, átrohant a konyhán, válla fölött még elengedett egy „pardon”-t és eltűnt a hálószobában.
Rajta kívül mindenkinek jókedve kerekedett, anyám kitalálta, hogy kik lehetnek a vendégek. Jó nagy, magas, vékony orvost kaptunk, beszélték a faluban – hát akkor ő lehet az, de hiszen mondta is, és anyám bocsánatkérő mosollyal nyújtotta a kezét. Dánielék meg a korai időpont miatt szabadkoztak, ma nincs rendelés, felszaladnak Pestre, ők szombat estére gondoltak, átjönnének beszélgetni egy kicsit. Ha „Elemér bátyámnak” is jó, tette hozzá a fiatal orvos. Ebben a pillanatban apám feje jelent meg az ajtóban. Oldalról dugta be, arca ijedt volt.
– Jó reggelt – ismételte vidáman Dániel.
– Jó reggelt – csicsergett a felesége.
– Mi baj van? – kérdezte anyám.
– Nem tudod, hol a nadrágom?
*
Valami süteményt csak kell csinálnom, mondta szombat délelőtt anyám, és arra gondolt, hogy hozzávág valamit, ha Elemér azt mondja: Egy kis sajtos is jó lesz! De nem ezt mondta, rosszabbat:
– Van még a tegnapi pogácsából?
– Három napos pogácsát akarsz adni a vendégeidnek?! – rémüldözött anyám, de Elemér már "úton volt", foglalkozása miatt sokszor kellett kellemes családi együttléteket megszakítania, de elmaradt sok torzsalkodás, házastársi veszekedés is. Vitatkoztak, és közben megszólalt a jótékony csengő. Természetesen apám később ért haza szombaton, mint ahogy a vendégei megérkeztek, de mind a négyen elfogadták és foglalkozási ártalomnak tartották, hogy időbeosztásuk, éjszakai nyugalmuk is a beteg embereken és állatokon múlik.
– Na és milyenek a betegek? – kérdezte apám.
– Szeretnek beszélgetni a váróban. Ennyi ráncos, pletykás öregasszonyt már régen láttam…
– Nana, azért vannak ott fiatalabbak is, szemedre valók! – húzta a párja.
– Ugyan, Esztikém… Harminc réteg szoknyában leugrik a buszról, beszalad a rendelőbe, hangoskodik, de ha egy óra múlva behívom, fogja a derekát, sántít és nyöszörög! Neked könnyebb dolgod van, Elemér, egy ló, ha sántít, akkor tényleg sántít.
Apám vette a lapot.
– Jó, jó, de mitől sántít? A kanca nálunk is nehezebb eset…
Most már anyám is tiltakozott, de a hangulat jó volt, apám bort töltött, valamelyik ajándék üvegből. Előző este végig kóstolgatta a kamrában a hálából kapott borokat, némelyiket kiöntötte, de volt, amit ihatónak talált. Szombat este sem ihattak az állandó ügyelet miatt, sokat biztosan nem. Dánielnek bizonyítania kellett, hogy pályakezdő ugyan, de jó orvos, jó emberismerő, szeretnivaló figura. Tévedni nem szabad, később belefér, de az elején még egy rosszul kitöltött recept is számít. Dániel itt akart maradni, ellentétben a feleségével. 
Így gyűlt meg a baja Dillik bácsival, aki 96 évesen meghalt, azon az éjszakán, ami Dánieléknek az első volt ebben a faluban. A család este papot hívott, hajnal felé Dillik bácsi végleg elcsendesedett, átöltöztették, gyertyát gyújtottak. Reggel aztán boldog boldogtalan megtudta, hogy Dillik bácsi meghalt, szóltak az új orvosnak is. Dániel megállapította a halált, szív, tüdő, agy nem működik, kitöltötte élete első halotti igazolását…
Zavaromban az ott segítő szomszédasszonynak kívántam őszinte részvétet, de nem ez az érdekes, mielőtt Dillik bácsit a koporsóba tették volna, egy jó nagyot, egészségeset sóhajtott. Nem is koporsó az, hanem egy láda, amiben elviszik a halottat… Megint megpróbálták, amint Dillik bácsi feneke a láda fölé került, nagyot sóhajtott.
– Nem csodálom!
A férfiak már nevetgéltek, apám szerette a fekete humort, Dániel meg tudta előre a történetet, akkor azt hitte…
Kihívtak, persze végig kiabálták a falut, hogy még egy halált sem tudok megállapítani! És tényleg, a halottnak óránként dobbant egyet a szíve, és naponta szusszantott egyet. Ilyet nem tanítanak az egyetemen. Élt, ha ez az. Ja és Dillik mama nem találta az első halotti igazolást, végül meglett és összetéptem. Nos, öt nap telt el, jön valaki ebből a túlélő családból, hogy Dillik bácsi meghalt. A papnak is szóltak, de nem ment ki, azt üzente érvényes a „legutolsó kenet”, hacsak nem bújt Dillik bácsi mellé, halála óta egy asszony, de erről senki nem tudott.
– És mi történt?! – sürgette apám.
– Akkor semmi, kiállítottam a második halotti igazolást is. Olyan halott volt, mint ez a szekrény itt… Képzeld, Elemér, megjött a halottszállító és mi történt?... Dillik bácsi megint sóhajtott…
– Megismerte a ládát!
A nők, akik közben egymás mellé ültek, hogy eltávolodjanak Dillik bácsi történetétől, és közelebb kerüljenek a pogácsakészítés titkaihoz, döbbenten látták, hogy a két doktor csapkodja a térdét, apám nevetés közben törölgeti a szemét, Dániel pedig  Dillik bácsi szuszogását próbálja utánozni. Szó se róla, elég idétlen jelenet volt, pedig még nincs vége. Dillik bácsi ugyanis nem halt meg azóta sem, visszatették az ágyba, infúziót kap minden nap, a Pesten élő rokonok elhíresztelték a faluban, hogy Dánielt lefizették, mert nincs rendben a végrendelet, a ház fele őket illeti, és a doktor addig fogja nyomkodni az injekciókat Dillik bácsi fonnyadt fenekébe, amíg alá nem írja az új végrendeletet. Ez a napi egy szusszantást figyelembe véve az orvostudomány kisebb diadala lett volna, esetleg csoda, de mindössze annyi történt, hogy Dániel kiadta a parancsot hagyják őt békén, amíg Dillik bácsi testén meg nem jelennek  a jellegzetes lila foltok...
– Várj! Nem csengettek?
– Csengettek?
– Csengettek neked, Elemér, rólam nem tudják, hogy itt vagyok
– Na, most már én is hallom – mondta anyám, és kinyitotta az ablakot –, ki az?
– Dániel doktor itt van? Az emberorvos? – jött be egy gyerekhang az utcáról.
– Itt van? – kérdezte súgva anyám Dánieltől.
– Hát persze.
– Mi történt? – ment az utcára a kérdés, és következett az válasz, ami olyan hihetetlen volt a történet elején:
– Dillik bácsi meghalt. – és mi nevetünk. Még anyám is…
Meghalt a Dillik bácsi? És tényleg… Harmadszorra meghalt.
*
Lukács fürdő, gőz-részleg, kb. negyven évvel később. Még apám szoktatott rá, pedig nem egészséges a meleg víz. A kóválygó gőzből elő- előbukkan egy arc, sajnos engem néz. Nem jó jel. Itt többnemű férfiak is vannak, és előfordulnak partnergyűjtő egyedek. Az arc nekem is kezd ismerős lenni, talán ha mosolyogna, a feje tetejét vakarná, kiabálna, de ő inkább megrántja a vállát és odalavírozik hozzám:
– Elnézést, az ön édesapja állatorvos volt?
– Igen.
– Én ugyanabban a faluban orvos néhány évig. Mutassa a karját, ez a heg is tőlem van, a kerítéssel szakította fel focizás közben
– Akkor Dániel doktor.  Gondolom már nyugdíjas?
– Az vagyok.
– És a szép Eszter? A felesége?
– El is váltunk, de meg is halt… Emlékszik még az első látogatásunkra?
– Azt nehéz lenne elfelejteni, akkor halt meg a Dillik bácsi, harmadszorra véglegesen…
– Hát ez az, hogy nem halt meg harmadszorra sem, pontosabban meghalt, mert hozzásegítették...
– Önnek akkor jelentést kellet írnia a Járási Pártbizottságra: Hogyan halt meg idősebb Dillik János, nyugdíjas tsz-tag. Megvádolták. Apámmal összejártak, hogy a hivatalos leveleket megfogalmazzák.
– Hát most lenne miről írnom. Tulajdonképpen gyilkosság történt.
– Micsoda? Valaki befogta az orrát? A szomszédasszony mégiscsak mellébújt?
– Látom örökölte Elemér humorát. Szóval eltelt 35 év, a családnak meg kellett váltania a sírt, azt találták ki. hogy 3 sír lakóit összehozzák egybe. Exhumálás, Dillik bácsi csontjait is kivették, és valaki meglátta a koponya tetején a szög fejét…
– Micsoda?!
– Egy százas szöget szép csöndben a koponya tetején bevertek, a nagykutacsba, ahol a varratok találkoznak, ha haja van, orvos nem veszi észre… nem is keresi. Régi népi gyógyszer, nem kívánt továbbélés esetén.
– És még nekem van humorom! Mit szól ehhez a bíróság?
– Elévült, az a generáció meghalt, a fiatalabbakat meg nem érdekli.
– Na és ki lehetett,  aki   a szöget beverte?
– Ki lett volna?! Az asszony, a Dillik mama.
– Aha, értem, Dillik bácsit nem vitte el a háború, betegség, halálos baleset...  halhatatlan lett volna, ha nincs felesége.
Nevetünk. Élünk. Dillik bácsi halott.