Időutazó regény a Kőbéka

A honlapunkon az új évben elsőként  megjelenő interjú Spiró Györggyel készült, az írót Mátraházi Zsuzsa kérdezte Kőbéka című új regényéről. Az idei első közleményünkhöz kapcsolódóan kívánunk olvasóinknak boldog 2018-at.

Katasztrófát vizionál a hamis idillel záruló szatíra. Ügyefogyott főhőséből a múltba és a jövőbe is ellátogató „világutazó” válik, és mindenhol olyan provinciális közeget talál, amit Magyarországon megismertünk. A Lipótmezőn azt is megtapasztalja, hogyan fejlődik ki a diktatúra.

– Mikor adták nyomdába a könyvet? Regényében lőgyakorlatot szerveznek az iskolásoknak, és „fülbemászó rágalmat” fogalmaznak az emberek megtévesztésére…

– November elején zártam le a Kőbékát, de az itthon még nem bevezetett lőgyakorlatot évekkel ezelőtt kitaláltam, az pedig kétezer éves elmélet, hogy a rágalomnak fülbemászónak kell lennie.

– A fülszövegben elmondja, hogyan választotta a Kőbéka címet. De vajon miért nevezte a főhőst Kálmánkának?

– Valami hasonló név már harminc-negyven éve is muzsikált a fülemben. Az akkori sorozatomnak az Élet és Irodalomban egy elég lökött, Kalmár Béla nevű pasas volt a főszereplője, és még egy darabot is írtam Kalmár Béla címmel, amit magam rendeztem a Játékszínben 1980-ban. A szláv nyelvekben „kő” jelentésű „kal”, „kál”, „kám” nekem tetszik, a „kale” pedig törökül fekete. A Kálmán név törökül azt jelenti, hogy maradék, ami előrevetít valamit a mostani főhős sorsáról.

– Azt hittem a nevet a történethez igazította, ahol egyszer a Kálmán szó félreértése miatt menekül meg a főhős, mert azt hiszik, hogy Zalman Sneur rabbi leszármazottja, és ugyanígy beszédes vezetékneve, a Melák is kihúzza a csávából, amikor azt gondolják, ő Mélac rettegett grófjának a kései utóda.

– A mesélés során sok minden adódik, és ha ilyen érdekességet talál az ember, boldogan beleszövi a történetbe. Mélac grófjáról nem tudtam, amikor már kitaláltam, hogy Melák legyen Kálmán vezetékneve. Az is kiderült, hogy ez a szó eredetileg nem azt jelentette, amit ma értünk alatta, hogy nagydarab, jóindulatú ember, hanem épp ellenkezőleg. Egy nagyfejű és széles szájú kutyafajtát neveztek így a németek, és amikor átvitt értelemben emberre is alkalmazni kezdték, inkább méla, tátott szájú jelentése lett.

– Meghatározta a könyv műfaját: mesély. Mondhatom emellett pikareszknek, noha a hőse jellemvonásai közül hiányzik az eszesség és a talpraesettség?

– A pikareszk eredetileg festőit jelent, de azokra a művekre szoktuk érteni, amelyekben valaki elindul, és az útja során rengeteg kalandban részesül. A Kőbéka valóban pikareszk, egymást érik benne a kalandok. A főhős maga hol fontos az ilyen mesében, hol mellékes. Általában inkább azok érdekesek, akikkel találkozik, és a helyszínek különösek, ahová elvetődik. A mese műfaját illetően arra voltam kíváncsi, hogy lehet-e ma is formaképzésre használni. Ez a kérdés régóta foglalkoztat. Tizenkilenc éves koromban, amikor még magamnak írtam, volt egy „Meskete” című őrült kisregényem. Tűnődtem most is, hogy ne adjam-e műfaji meghatározásként a „mesketé”-t, de az túlzottan a vicc irányába mutatott volna. Ezért találtam ki egy nem létező műszót, a mesélyt, ami mese is, meg nem is, és érzékelteti, hogy ez nem egészen gyereknek való történet, annál talán komolyabban kell venni. De hát az író amúgy is folyton mesél, akkor is, amikor hótrealista, és akkor is, amikor elszabadul a fantáziája.

– Meseszerű, ahogy főhőse egyik országból, korból a másikba kerül: betuszkolják egy autóba, vagy lezuhan egy kürtőn, és hipp-hopp, megérkezik.  De hogyan lehetséges, hogy minden világban magyar viszonyokkal, korlátoltsággal, korrupcióval találkozik?

– Már néhány éve gyanítom, hogy valami furcsa dolog történt; eltűnt a fáziskülönbség Magyarország és a világ többi része között. Általában azt szoktuk mondani, hogy Európán belül egy-másfél évszázaddal vagyunk lemaradva bizonyos tekintetben, és ebben van is némi igazság. Egy ideje azonban úgy érzékelem, hogy hozzánk süllyedt a fejlett világ. Mindenütt magyarországi viszonyokba ütközöm. Ma már úgy látom, hogy a személyes tapasztalataimmal akár az amerikai politikából is nagyon sok mindent meg tudok érteni, amit korábban nem. Ezt az élményemet próbáltam visszaadni a regényben. Az elmúlt száz évben csak a II. világháborúban történt meg Magyarországgal, hogy belekerült a történelem fő áramába, aminek egyáltalán nem örülhettünk. Most valami kiegyenlítődés tapasztalható, ami szintén nem szerencsés, de irodalmilag jó, mert ha magyar témáról írok, akkor valószínűleg az egész világot is ábrázolom. Ez a helyzet előbb-utóbb valószínűleg megint meg fog szűnni, és újra provinciálissá minősül, ami a magyar viszonyokról szól.

– Noha nyerítünk a nevetéstől a Kőbékát olvasva, azért eléggé elkeserítő a társadalom, amit Kálmánka útja jóvoltából ön szatirikusan megmutat. Hisz abban, hogy a történelem ismétli önmagát?

– A modern európai történelemben bizonyos helyzetek, formák, struktúrák variálódnak. Nem pontosan ugyanaz tér vissza, hanem valamilyen változata, és persze óriási különbségek is kialakultak, főleg technikailag. Ebben a mesélyben nem annyira az ismétlődő elemekre próbáltam koncentrálni, hanem arra, hogy miből mi fog kialakulni. Az 1945 és 1948 közötti helyzetet, amely szintén belekerült ebbe a mesébe, nem nagyon dolgozták fel eddig. Én sem tudtam erről a korszakról szinte semmit. Elkezdtem korabeli újságokat, történelmi műveket, naplókat olvasgatni, és elképedtem, milyen különös időszak. Az összegyűjtött anyagból alig valamit használtam fel, hiszen ez egy mese, pörögnie kell. De így is lehet látni, hogyan kezdődik, miként alakul ki egy diktatúra, hogyan szövetkeznek a pártok egymással fű alatt, és miből szerezték a költségvetésüket.

– Miért éppen a Lipótmezei Elmegyógyintézet lett ennek a résznek a helyszíne?

– Mert érdekes hely úgy is, hogy épp csak a bolondokkal nem foglalkoztam a könyvben. Érdemes lenne egyszer egy nagyobb terjedelmű művet írni róla, de hát sajnos nem kutatható, zárolva van minden vele kapcsolatos anyag, már ami megvan, de azt sem lehet tudni, mi van meg. Valószínűleg kidobták a nagy részét, ami megbocsáthatatlan. Egy száznegyven évig létezett, óriási intézményről van szó, az Országház után Budapest második legnagyobb épületéről. Sajnos már nem élnek, akik beszélhettek volna róla. Későn jutott eszembe az ötlet.

– A tragikus idillel záruló szatíra nagy része a jövőben játszódik. Nem fél, hogy tippet ad a döntéshozóknak olyan ötleteivel, mint a panelszigeté, ahová az öregeket száműzik, vagy azzal, hogy a regényben terrorista bűncselekmény, ha valaki egy menekültnek adja a kiflivéget?

– Nem hinném, hogy elolvasnák, és hajmeresztő ideákat maguktól is ki tudnak találni. Meg hát én mindig túlzok a műfaj szabályai szerint, hogy minél mulatságosabb legyen a történet. A politikusok unalmasabb és bürokratikusabb döntésekkel szoktak előállni

Mátraházi Zsuzsa
Fotó: Szabó J. Judit

Spiró György: Kőbéka
Magvető Kiadó, 248 oldal, 3499 Ft