Utazó kalandregényíró
Beszélgetés Lőrincz L. Lászlóval

Leslie L. Lawrence, alias (vagyis magyar fordításban) Lőrincz L. László hihetetlen munkabírással dolgozik. Mostanában kalandregényei látnak napvilágot, évente általában kettő, olykor három is. A nyolcvanas évek előtt ifjúsági regényekkel és tudományos-fantasztikus művekkel jelentkezett. Az egyetemen mongol szakos volt, s eredeti foglalkozása szerint a keleti nyelvtudományok kandidátusa.
Megrögzött szokása szerint zsinórnyakkendőt viselt találkozásunkkor, s bár sejtelmes mintázatú medál fogja a sajátos kiegészítő kelléket, megtudom, e dizájnhoz való ragaszkodás csakis praktikus okokra vezethető vissza: ehhez nem kell begombolni az ing gallérját. Meg a nyakkendőkötéssel sem kell bíbelődni. De ezt már magam teszem hozzá.
Mindenekelőtt az írói névválasztásról faggattam, mert azt gyanítottam, hogy mivel kalandregényírói pályája kezdetén itthon ezt a könnyed műfajt épphogy megtűrték, ő távol akarta tartani tudományos munkák révén ismert személyiségétől a kommersz kategóriába száműzött regényeit.
– Sokkal egyszerűbb a magyarázat: Lőrincz L. Lászlóként írtam az ifjúsági és a tudományos-fantasztikus könyveimet. Amikor aztán új világként bejött e képbe a kalandregény, az írói névvel akartam megkülönböztetni a tartalmakat, nehogy megtévesszem az olvasókat, s olyanok vegyék meg a könyvet, akik másra számítanak. Egyébként még ma is élesen elkülönül a „magas kultúra” és a szórakoztató művek megítélése. Azt gondolom erről, hogy az irodalom két szereplőn múlik: az író megírja, az olvasó elolvassa a könyvet, s vagy tetszik neki, vagy sem. Az nemigen érdekes, hogy mit mondanak azok, akik hivatalos véleménynyilvánítónak kiáltották ki magukat.
– Ez azért különös, mert Ön a másik területen is érdekelt. Mintha a tudományos műveivel, köztük különböző népek mesekultúrának, -motívumainak a vizsgálatával alapozta volna meg írói karrierjét.
– Ez nem volt tudatos folyamat. A pályám tizennégy éves koromban kezdődött, amikor még alig tudtam valamit a keleti kultúráról, de novellákat írtam a Somogyi Néplapba. Amint egyetemre kerültem, felfüggesztettem a szépírói tevékenységet, később csak visszatértem hozzá. De a tudós attitűdből az mindenképpen megmaradt, hogy a háttéranyagban nálam nem szerepel megalapozatlan állítás. A történet az írói fantázia szüleménye, a körítés azonban hiteles. Soha nem teszem olyan helyszínre a cselekményt, ahol még nem fordultam meg, s nem írok olyan kultúráról, amelyet nem ismerek, vagy ha mégis, akkor olyan szakemberekkel konzultálok, akik jártasak abban a világban, műveltségi körben. Nem venném a lelkemre, hogy valami csacskaságot tegyek közzé sok-sok példányban.
– Egy-egy regénye így alapos előmunkálatokat követel: felderíti a helyszínt, tanulmányozza bizonyos népek szokásait, környezetét. Hogy képes mégis évente több regényt kiadni a keze közül.
– Ez olyan, mint az árvíz. Az ember elkezd írni, az olvasók meg dedikálásokon és találkozókon, mikor jön a következő... S megértem őket, mert gyerekkoromban én is azt szerettem, ha ugyanazon író vissza-visszatérő szereplőinek kalandjait követhettem nyomon. Karl May volt a kedvencem, s mivel az ő könyveit 1948 után jó ideig nem jelentették meg, ha valamelyik rajongójánál megvolt egy nehezen hozzáférhető May-kötet, sorba álltunk, hogy kölcsönkapjuk a művet.
– Igyekszik tehát eleget tenni az olvasói igényeknek?
– Igen, rendszeresen megszabott munkaidőben dolgozom, kivéve a két regény közti pihenőket, és azokat a heteket, amikor külföldön vagyok. Reggel nyolckor kelek, bő két órát szánok az új fejezetekre, aztán ugyanannyi időben kijavítom az addigiakat. Gyorsan írok, de ennek az a hátránya, hogy ismétlések, rossz mondatok belekerülhetnek a szövegbe. Ezzel a „piszkozattal” legalább annyit vesződöm, mint az első változat megalkotásán.
– Kikből kerülnek ki az Ön könyvvásárlói az író-olvasó találkozók közönségéből következtethetően?
– Úgy veszem észre, hogy hatvan százalékban a nők köréből. Egyrészt ők valószínűleg többet olvasnak a férfiaknál. Másrészt a főszereplőm, aki, előrebocsátom: nem én vagyok, nos, ő vagány fiú, de nem brutális. Tiszteli a hölgyeket, nem balhézik, inkább a csavaros eszével küzdi le a nehézségeket. Női ideállá igyekeztem formálni a személyiségét. Amikor hölgyekkel beszélgetek, mindig elmondják, hogy az én könyvemet szívesen adják a gyerekek kezébe, mert bűntény és nyomozás ugyan van benne, de sehol sem fordul elő káromkodás. Ez az egyik alapelvem. Bánatom, hogy a fiatal olvasók száma csökken, amelyben az elektronikus média nyilván közrejátszik, de szerintem az olvasástanítás módszerével is lehetnek problémák.
– Mitől függ a témaválasztása?
– Bár nem kizárólag a kiadó dönt ebben az ügyben, de kétségkívül belejátszik a marketing is, mert az olvasó változatosságra vágyik. Ügyelek rá például, hogy ne mindig Leslie legyen a főszereplő. A könyvhétre megjelent Hannahanna méheiben John C. Lendvay a hős, de a következőben, Az ördög, ördög, ki a házból címűben már Santarcangeli atya körül bonyolódik a cselekmény.
– Hová utazik legközelebb?
– Mivel általában télen veszem nyakamba a világot, mert olyan vidékekre megyek, ahol akkoriban melegebb van, mint itthon, ezt egyelőre nem tudom megmondani. Szerettem volna elmenni Kubába, de most arrafelé is terjed az olajfolt...
– S gondolatban merre fog kalandozni?
– Tíz hete érkeztem haza Sri Lankáról, ahol két hónapot töltöttem, könyvtárba járással, emberekkel való beszélgetéssel, a környezet megfigyelésével. Izgalmas világ az, úgyhogy teljességgel sikerült felkészülnöm a karácsonyi könyvvásárra megjelenő új könyvem színhelyéből.
Mátraházi Zsuzsa

Leslie L. Lawrence: Hannahanna méhei
Studium Plusz Könyvkiadó, 1499 Ft