Az Élet és Irodalom 26. számát a kulturális cikkek rövid részleteivel ajánljuk.

FEUILLETON

Hévizi Ottó Az aforizma közbelép (a gépi elme őszinte sajnálatára) címmel írt esszét.

„A Melyik a legnehezebben definiálható műfaj? kérdésre elég jó választ ad az irodalomban és bölcseletben egyaránt otthonos Umberto Eco. Íme, az aforisztikus megállapítás tőle: „Semmi sem definiálható nehezebben, mint egy aforizma.” Az aforizma-stílus „közbelépésének” dicsérete persze csak a gépi elmeképességgel való kontrasztjának szól, nem a műfaj kedvelhetőségének. Az aforizmától – esetenkénti homályosságától, leegyszerűsítéseitől, kinyilatkoztató mélyenckedésétől – nagyjából annyian idegenkednek, mint ahány kedvelője van. A filozófus idegenkedők közt említhető Susan Sontag, Lukács György, Jacques Derrida. Az ész trónfosztásának Lukácsa például így ad hangot a nietzschei aforisztikussággal szembeni megvetésének: „az egész rendszer belső korhadtsága, üressége, hazug volta ezekbe a színesen csillogó, formailag minden összefüggést tagadó gondolatrongyokba burkolódzik”. Susan Sontag szerint az „aforisztikus gondolkodás… ellenséges, önzőn hivalkodó.” Derrida nézete lesújtóbb: „Az aforizma az utolsó ítélet formájában mondja ki az igazságot, és ez az igazság magában hordozza a halált.”

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Darida Veronika Ultima manus című kritikája Bacsó Béla Paul Klee-könyvét elemzi.

„Bacsó Béla a művész többszöri kitaszítottságát (az „elfajzott művészet” képviselői közé sorolva számos művét megsemmisítették) és kései munkáinak közegtelenségét hangsúlyozza, valamint azt, hogy Klee legfeljebb ironikus versengést folytat néhány kortársával (Kandinszkijjel, Picassóval stb.), de valójában senkihez sem kapcsolódik. A monográfia egy kortárs értelmezésből, Carl Einstein (1926-ban és 1931-ben megjelent) szövegéből indul ki, mely szerint Klee-nél a realizmus új értelmet nyer, hiszen műveivel nem utánoz vagy leképez, hanem egy konkrét valós elemet új módon alakít ki. A forma- és alakképzés nála a valóság átváltoztatásához és újraképzéséhez vezet.”

KETTEN EGY ÚJ KÖNYVRŐL

Csehy Zoltán Fogli d'album című verseskötetéről két kritika szól:

Domján Edit: A helikopter felszáll

„Műveiben játékos fantáziával alakítgatja, bolondítja, hangolja hol drámaira, hol abszurdra, groteszkre, hol humorosra vagy ironikusra a mitikus, historikus és személyes történeteit. S bár rengeteg kulturális ismeretet görget (és még többre utal), mindig konkrét, érzéki és érzékletes marad. A Fogli d’ albumról, a hatodik (s ha a Rosmer János néven írt kötetét is beszámítjuk, akkor hetedik) verseskötetéről feltétlenül elmondható mindez. S az is, hogy Csehy poétikai eszköztára annyira gazdag, hogy bármilyen műfajban, nyelvi regiszterben, versstruktúrában, hangnemben meg tud szólalni.”

Száz Pál: Fehér könyv

„A zenei inspirációk tobzódnak a kötetben, amelyet nem is olvasni, de hallgatni kell. Kellene. Lehetne. Nem a szokásos módon azonban, hiszen még csak nem is tartalmaz kötött formában írt verset: a nyelv medrébe simított gondolatok áramlásán, összhangzatán alapul a kötet zeneisége. Ritmus helyett inkább áradás, áramlás, ki- és átáramlások uralkodnak a kötet nyelvi zenéjén. Igen, talán az áramló víz metaforáival lehetne leírni a kötet zeneiségét: az olvasó meghallja benne a forrás mitikus gyöngyözését és az ér csevegő csordogálását, az alpesi patak csobogó retorikáját, a folyam sodró lendületét, vagy a zubogó vízesés art brut-szerű zaját. S lám, előtolakodnak máris a képzőművészeti hasonlatok! Hiszen a kötet a vizuális művészetekkel legalább olyan intenzív párbeszédet folytat, mint a zenével. A csordogálás lehetne pehelykék, a cunami pedig ciklámen, a Színek könyvének szellemében.”

VERS

A versrovatban Varanyai László és Tábor Ádám versei kaptak helyet. Mutatványként itt most Tábor Ádám egyik versét adjuk közre:

Vessze

Veszett nyél fejszéje vagyok
a hasítás belém fagyott
azt ajánlom vigyázzatok
vége kibe belekapok

csak vak szeszélyem irányít
nem kegyelmezek parányit
miszlikbe vágom a nyelem
széthasadt hát nincs kegyelem

mi elém kerül kiirtom
világotok felaprítom
úgyse jó csak tüzifának
tinektek már nincs bocsánat

egyetlen esélyt adok
annak kibe beakadok
de az aztán résen legyen
ő lesz majd az inverz nyelem

PRÓZA

Burns Katalin, Gajdó Ágnes, Légrádi Gergely, Kerényi Tamás prózája.
Tárcatár: Szív Ernő.

Részlet Légrádi Gergely Köreink című írásából:

„A legjobb talán az lesz, ha kérdés nélkül belekezd. Közben beszélgetnek valami semmiségről, esetleg újra mesél a gyerekekről, nagyjából ugyanazt, amit akkor mondott el, amikor az imént belépett az ajtón, és leült mellé az ágyra. Meg aztán egy darabig talán észre sem veszi, mit is csinál valójában. Így nem tántoríthatja el, és nem is sértődhet meg miatta. Hiszen, ha majd látja a különbséget, rájön, hogy mindez érte történt, és örülni fog, sőt, büszke lesz rá. Addig meg felesleges arról beszélgetni, miért nem halogatható, hogy kitakarítson. Elrámoljon, felszámolja a gócpontokat, kidobja a felesleges kacatokat, aztán port töröljön, porszívózzon, majd felmosson. És persze szellőztessen, még akkor is, ha csak ideig-óráig nyomja majd el a friss levegő az áporodott öregségszagot, amely végérvényesen összekeveredett a fertőtlenítős felmosóvíz szagával. Ekkor látta meg a bögrét. A csepegtető mögött állt, közvetlenül a fal mellett, mosatlanul. Sötétlett a belseje, pedig a bögre eredetileg kívül belül sárga volt. Világos sárga, tisztán emlékezett rá, mikor hozta ajándékba. Azóta is ez volt szolgálatban. A tükör felől érkező fény felé emelte.”

SZÍNHÁZ

Prikazovics Júlia a Radnóti Színház ez évi utolsó bemutatóját, A pelikánt értékeli.

„Manapság a pszichológiai ismeretek már-már járványszerű terjedésével – bármilyen felszínesek legyenek is azok az értesülések, amelyek innen-onnan eljutnak a nép egyszerű gyermekéhez – mindennapos gyakorlattá vált laikusként különböző személyiségzavarokkal felcímkézni embertársainkat, és szakértőt játszva elemezni vélt vagy valós lelki bajaikat és azok feltételezett következményeit. Aki ilyen irányú vágyait szeretné kiélni, az a lehető legjobb helyen jár a Radnóti Színház A pelikán című előadásán, amely csak úgy hemzseg a traumáktól és az épnek cseppet sem mondható lelkektől.”

TELEVÍZIÓ

Grecsó Krisztián a Labdarúgó-Eb szakértői beszélgetéseiről mond véleményt.

„A foci identitás, származás, múlt, jelen, jövő, a foci szelep, remény, álmodozás, az elrontott életek elfedője. A foci közösségi élmény, de inkább a fonóban való közös éneklés folytatása, és nem a kézilabda vagy a jéghokiszurkolók által megélt élményre hasonlít. A foci az élet, a korrupció és a kisstílűség maga, a maffiavilág mélye, de ha a játékos kimegy a pályára, maga a szabadság, a tisztaság, a felhőtlenség. A régi, szépnek mondott időkben külföldi csapatnak nem lehetett drukkolni, képtelenség lett volna, egyfelől eszünkbe sem jutott, másfelől nem adta a nyugati bajnokságokat a tévé. A magyar bajnokság színvonala persze nem a napközis meccsek és a grundfoci táján mozgott, így tökéletesen kerek volt a világ.”

Mindez és még sok jó írás olvasható az eheti Élet és Irodalomban.
Az ÉS elérhető online is: www.es.hu