A Gödrös mozija

E kerek dús világon
Nem láttam soha mását,
Az életnek ilyen magyaros,
Zsidós, svábos és tótos
Kigúnyolását.
(Ady)

A média és a szakma pletykái tettek róla, hogy előítélettel üljek be a moziba. Úgy, hogy eltelt egy kis idő, míg rájöttem, mit látok, de attól kezdve otthon éreztem magam a Gödrös Frici világában. Illetve családjában. Ami – és ez fontos! – mindannyiunk családja is.
Magyar, illetve kelet-közép-európai zsidókról és gójokról szól a mese, és három generációról, úgy, hogy mindenki azt hiszi, muszáj összehasonlítania Szabó István filmjével. Hát filmnek ez is film, de még véletlenül sem arról szól.
A helyszűke megköveteli, hogy sűrítsek. Szabó az asszimilációról beszél. Az önföladásról. Arról, szabad-e arra törekednem, hogy megfeleljek annak a világnak, amelyik kitaszít és gyűlöl. Amelyik a gyilkosom. Arról, hogy aki föladja az identitását vagy áldozat lesz, vagy gyilkos, és úgy pusztul el, hogy még önmagát is elveszíti. Gödrös viszont arról mesél, hogy itt élünk ebben a Kárpát-medencében egymás hegyén-hátán, szeretve és gyűlölve, és néha úgy teszünk, mintha komolyan vennénk ezeket az ideákat és ideológiákat, hiteket, eszméket, fajokat – és titokban, lelkünk mélyén tudjuk, hogy csak hülyéskedünk, szerepet játszunk, bohóckodunk, csalunk és meg-csalatunk; egyetlen komoly célunk van: megúszni. Túlélni.
Apánk és anyánk szerelme talán az egyetlen létező történelmi igazság, a többi mind vicc. ( “Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.”)
Az ortodox nagypapa (Barkó György remek alakítása), való-színűleg nem is tud héberül, csak halandzsál. Egyébként is úgy néz ki, mint egy zsidó vicc. “Kohn azt mondja Grünnek …” Persze ezekbe a viccekbe bele is lehet halni. Bele is halnak rendesen. De amikor könnyezni kezdenék, mindig jön egy fintor, egy grimasz, és elröhögöm magam. Például nem szeretem filmen a szeretkezést: olyan nehéz szépen megcsinálni. Különösen egy gyerek ne meséljen a szülei szeretkezéséről… De amikor éppen viszolyogni kezdenék, kiszakad a Mama dereka alatt a párna, és mint egy hóvihar, mindent elborít a toll, s az egész tündérmesévé emelkedik, és imádnivaló… (Nem beszélve arról, hogy nem is sejtjük, mi mindent tud rólunk a gyerek…) Köszönjük meg Gödrösnek, hogy mosolyra fakaszt, és hogy ilyen szép filmet csinált. Olyan kevés a szép film manapság!
És ne tessék ünneprontónak tartani, ha azt mondom, hogy a magyar film ősbetegsége, a vontatottság a Glamourt is megfertőzte egy kicsit. A vágóasztalnál egyszerűen nem akarjuk megérezni a nézőt: hát unatkozik, az istenért! Vigasztal, hogy a színészek kitűnőek. Eperjes azt a csodát tudja, amit csak a legnagyobbak (egy Gene Hackman vagy Mastroianni), hogy nem játszik. Egyszerűen van a vásznon, és az, aki. Minden erőlködés, maszk, külső segítség nélkül. És Onódi Eszter nagy találmány, európai szépség, nem plasztikai műtőben készült hollywoodi Barbie baba; rendező urak, ne tessék elhasználni, aztán eldobni, ahogy szokni tetszenek! – ez a lány még harminc év múlva is színésznő lehet, ha vigyázunk rá.
A Glamour szimbólum rendszerében van valami Marquez-szerű, de Gödrös teljesen magára és a magyar valóságra szabja. Nemcsak az ortodox nagypapa, a sémi vért tudatosan a birodalmi német vérrel frissíteni akaró apa (a rasszizmus tébolyának paródiája), az álférj, de a keretlegény és a vérbíró nagyszabású figurája is (Bubik István és Fonyó István remeklése), mind-mind működő jelképek. És egyszerre elvontak is, naturálisak is. (Minthogy a mozgókép naturális művészet.)
És a befejező ringlispíl szimbóluma is egyértelmű: nekem arról szól, hogy megbocsátó emlékeink opálos távolában már megszépülve és szeretni valóan együtt forog diese ganze große Mischpoche, az egész Kárpát medence – mi valamennyien…