A jel jelentése a használati szabálya

Belső tudattartalmaink, az emlékek, emlékcsoportok, képzetek, érzetek mind az életünk során megismert, átélt élmények alapján kerülnek a tudatunkba. Mivel nincs két ember, akinek a története azonos, aki azonos élménysort hordoz a tudatában, nincs két ember, akinek a tudattartalmai azonosan volnának. Ezért az u.n. „immánens tudattartalmaink összessége” annyira szubjektív, annyira csak egyetlen személyre jellemző, mint a génállományunk (genetikai kódunk) vagy ujjlenyomatunk.
Vagyis ugyanaz a kommunikációs szimbólum, hétköznapi használatban: szó, például lepke, kerékpár, apa, hídpillér minden egyes létező (sőt valaha létezett) ember számára egyénileg mást és mást jelent. Emeljünk ki egyet a sok közül: „lepke”
Kinek milyen élménye van a lepkével kapcsolatban? Megijesztette-e gyerekkorában a sötét szobába került éjjeli lepke? Kergetett-e a réten lepkehálóval pillangót? Látott-e lepkegyűjteményt? Tanulmányozta-e a lepkék fajait, vagy minden lepke neki a leggyakrabban látható fehér káposztalepkét jelenti stb. Ha tehát valaki meghallja a „lepke” szót (mint instrukciós jelet), élményei és emlékei alapján személyre szólóan egészen mást hív elő a tudatából, mint bármelyik más embertársa.
De ha a szavak, az instruáló jelek, minden embernél egyénileg ennyire más és más tudattartalmakat hívnak elő, akkor hogyan érthetjük meg egymást? Úgy, hogy a különbségek ellenére óriási átfedés is van minden emberi lény belső tudattartalmai között, hisz lényegében ugyanannak az objektív valóságnak a hatására alakultak ki az emlékeink, képzeteink, érzeteink.
Sőt, nem csak a bennünket körülvevő valóság azonos, noha egyénileg más és más nézőpontból látjuk, a belső jelkészletet elraktározó eszközök is nagyon hasonlóak. Szerkezetileg azonos a szemünk, fülünk, valamennyi érzékszervünk; az idegpályáink, az idegközpontunk: az agyunk; így hát nagy vonalakban ugyanúgy raktározzuk el élményeinket, emlékeinket, és ugyanolyan mechanizmus segítségével hívjuk is őket elő. A beszédközpont minden ember agyában ugyanott található és a struktúrája, működési rendszere is azonos. Sőt: még akkor is azonos, ha más és más az anyanyelvünk, ha tanult nyelvet (nem anyanyelvet) haszná-lunk.
Képzeljünk el két sajtófotóst. Ugyanazt a miniszterelnököt fotózzák parlamenti beszéde közben, más szögből, más géppel más optikával, más plánból, más megvilágítás mellett, mégis mindegyik fotó ugyanazt a miniszterelnököt ábrázolja. – Adjatok egy miniszterelnököt, mondja lapzártakor a képszerkesztő, és mindkét fotós ugyanazt a miniszterelnököt adja, holott a két fotó nagyon is különbözik.
A jel jelentése nem más, mint a használati szabálya. Ez azt je-lenti, hogy a szimbólum a valóságnak azon része helyett áll, azt jelöli, melyre a használati köre érvényes. Ez rendszerint a valóságnak egy kiterjedtebb szegmentuma: Egy jeladáson belül azonban a szimbólum a valóságnak egyetlen konkrét pontja helyett áll, és erre a pontra a jelcsoport belső szintaktikai összefüggései korlátozzák a szimbólumot.
A „fej” hangtestnek mint nyelvi jelnek a használati köre például a valóság elég széles körére teljed ki. Minden embernek van feje, s ez mindjárt közel hat és fél milliárd konkrét tárgyat jelent. Feje továbbá minden állatnak is van: De a kéznek is van feje, meg a lábnak is, a kalapácsnak is stb. Ha most Anita felsóhajt, hogy „jaj de fáj a fejem!”, a jelcsoport szintaktikai összefüggései a szóban forgó jel, a „fej” szó jelentését a valóság egyetlen konkrét pontjára összpontosítják: Anita fájó fejére.