A legkisebb közös nevező

Ezerszám sorolhatnék még példát a múltkoriak mellé. „Mindig tudtam, hogy a feleségem megcsal. Na de ezzel?!” Teljesen hétköznapi, akár kocsmai dialógus is lehetne, de nem az. Füst Milán Feleségem története című kiváló regényének az első mondata. Példákat hozhatnék a képzőművészet, a film, a színházművészet, akár a zeneművészet területéről is.
Látszólag tehát nincs biztos, külső, formai ismérve annak, hogy egy kommunikációs szimbólum, sőt: hosszabb-rövidebb szimbólum-sor ábrázoló (depiktív), vagy jelölő (denotív). [némely szerzők szerint: denotatív] jel-e.
A titok nyitja valahol belül van, a jelalkotás célja és módja körül. Kérjünk meg, mondjuk, egy csoport képzőművészeti főiskolai hallgatót, rajzoljon le nekünk gyorsan, a legegyszerűbb eszközökkel néhány dolgot. Madarat, házat, fát, vadállatot, ruhaneműt, szárazföldi járművet, fekhelyet, lépcsőt, fegyvert, vízi járművet. Jól tessék figyelni a fogalmak általánosságára. A madár kolibri is lehet és dögkeselyű is. A vízi jármű éppúgy lehet kenu, mint repülőgép anyahajó. A szárazföldi jármű a talicskától a kamionon át a tankig – bármi! Az a tíz-tíz kép, amit minden egyes résztvevő rajzol két dologban lesz rá mint személyiségre abszolút jellemző: 1.) mit választ ki a fogalmak közül, és 2.) hogyan rajzolja, vagyis formailag hogyan ragadja meg azt, amit kiválasztott.
És a rajzokat elemezvén látni fogjuk a következőket: minden egyes személyiségre, tíz rajzon keresztül, szubjektíve tökéletesen jellemző lesz a választása és az ábrázolásának a… mondjuk egyelőre így: stílusa.
Ha megpróbálom egyetlen fogalommal kifejezni mi az, ami minden egyes önkéntes résztvevőnkre jellemző, azt kell mondjam a szemlélete. Kicsit részletesebben, az, hogy miképpen látja ő a világot magát. Igen, tíz rajzból azért már fölsejlik valami általánosítható. Az, hogy a szemlélet, a „miképpen látom én a világot” nem csak szubjektív, nem csak jellemző, de szinte beazonosítja az illető személyt akár az ujjlenyomata vagy a géntérképe. Más személyiséget mutat, aki madárnak pacsirtát, fekhelynek kétszemélyes franciaágyat, vízi-járműnek könnyű sportvitorlást választ, mint aki madárnak vadászsólymot, fek-helynek börtönpriccset, vízi járműnek atom-tengeralattjárót rajzol, és még csak a választásukról beszéltem, nem az ábrázolás hogyanjáról. (Föltevésünk szerint, ugye, képzőművészeti egyetemi hallgatókról van szó, akiknek az ábrázolás technikája nem okoz problémát.)
Kár, hogy nem tudom közölni a rajzokat. Akkor kiderülne, hogy egy galambot, egy oroszlánt, egy konyhaszekrényt vagy egy jeepet fölismerhetően ugyanolyan módon lát (és ábrázol) egy-egy rajzoló. És ahogyan lát (és ábrázol) az jellemző rá mint személyiségre. Ezek a nyilvánvalóan depiktív szimbólumok olyan jelek, melyek magukban hordozzák az esztétikai érték minimumát (legkisebb közös nevezőjét).
Ezekre jellemző lesz, hogy 1.) szubjektívek, 2.) hogy a tárgyuk mellett valami annál fontosabbat rögzítenek: a készítőjük (alkotójuk) szemléletét, azt a módot, ahogyan ő és csakis ő látja a világ egészét.
József Attila centenárium van, illő megemlíteni, hogy mindezt egy esztétikai dolgozatában a következőképp fogalmazta meg József Attila: „A művészet a világ-egész helyettesítésére a szemlélet számára szemléleti-egészet állít.”
József Attila szemléleti egészről, Lukács György, a híres marxista (szerintem inkább hegeliánus), filozófus-esztéta totalitásról beszél. A következőkben a totalitás és az esztétikum kapcsolatát fogjuk szemügyre venni.