A lelket fertőző média

Többször gondoltam már, írtam is róla néhányszor, hogy a világon valószínűleg sokkal több derék, jóakaratú, békés, tisztességes ember él és élt a múltban is, mint ahány gazember, erőszakos, szadista gyilkos. Sokkal több egészséges nemiségű férfi és nő van és volt, mint ahány beteg és aberrált szexuál-pszichopata, az embernek mégis az az érzése, mintha a világ elmebeteg emberi ragadozókból állna.
Miért? Mert hírértéke annak van, ami abnormis, és a történelem folyamán mindig is annak volt. Csak a negatívumot vesszük észre, a természetes állapot természetes, és szót sem érdemel. Érdektelen. Két lábam van? Na és? De ha csak egy van! Vagy egy sincs! Az már egy helyzet, nem igaz? Az már hír!
És az esztétikának is egyik alaptétele (még Füst Milán tanított rá), hogy a boldogság ábrázolhatatlan. Ha valaki reggel is boldog, meg este is boldog, és még éjjel is boldog, és egy héten, egy hónapon, egy éven keresztül állandóan csak boldog, tessék elképzelni: az maga a dögunalom. A boldogság csak akkor ábrázolható, ha veszélyeztetve van. Ha már sűrűsödnek a viharfelhők. Ha már tisztogatja a fegyverét az a rablógyilkos, aki meg fogja ölni a boldog szerelmeseket. Tehát még a művészet is arra tanít, hogy a normális, természetes állapotot ne vegyem észre, csak a normálistól eltérőt, a bűnt a borzalmat, betegséget, halált. Komédia, vígjáték? Tudjuk, hogy a komédia csak nézőpont kérdése, alig választható el a tragédiától; aminek nincs tétje, azon röhögni sem lehet.
Csakhogy a műélvezet részvételt jelent valaki más fájdalmában, így empátiára, szolidaritásra tanít és morálisan gazdagít. A képzelt veszély, a fiktív fájdalom, amit legyőzök vagy túlélek, fölemel, megtisztít. De a borzalmakra kihegyezett hírek – melyek valóságosságában nem kételkedhetem, hiszen „le van írva!” „fénykép (film) is mutatja!” azt a képzetet kelti, hogy a létezés merő borzalom, és az emberfaj csakugyan sárkányfog vetemény, és el kell fogadjam, hogy nincsen remény. Ez nem gazdagít, nem emel föl, arra késztet, hogy bénán megadjam magam.
A média (napjaink médiája) alapvetően bűnös abban, hogy mindennek csak a fonákját látjuk, hogy mély pesszimizmussal tudomásul vesszük: az ember szörnyeteg, a történelem csupa ármány, hitszegés, erőszak, vérözön és válogatott borzalmak láncolata. Csoda, ha az ember nem akasztja föl magát.
Elvárható-e a médiától, hogy a pozitív jelenségekről adjon hírt, hogy arról beszéljen, ami szép és jó és evidens?
A mi falunkba’ nyáron nő a zab
És éjszaka van, ha nem süt a nap.
Forgácsot vág ki a fábul gyalu.
Csodálatos, csodálatos falu.
Azért ennél árnyaltabban kellene a bonyolult világról hírt adni. És ha azon a törvényszerűségen, hogy az evidencia nem említésre méltó, nem is lehet változtatni, ez nem jelentheti azt, hogy vérben tocsogva és pancsolva a borzalmakban élvezkedni kellene.
Van üzenete a hírnek is.
Ember vigyázz, figyeld meg jót világod:
ez volt a múlt, emez a vad jelen. –
hordozd szívedben. Éld e rossz világot
és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte,
hogy más legyen.”
A média, a hírszolgáltatás üzenhetné ezt is (Radnóti Miklóssal). Csak – tartok tőle – úgy nem hozna elég profitot.